A „csuhás” hadvezér

Néhány nappal a mohácsi csata előtt, 1526. augusztus 24-én a Krassó folyó jobb parti mocsaraiban vert szét Tomori Pál kalocsai érsek egy több, mint másfélszeres túlerőben levő török sereget.

„Talán még mindig azoknak hisz felséged, akik a fejüket tették rá, hogy a császár nem támad? Döntse el szent felséged, hogy így asszony-mód akarja-e elveszteni az országot. Azt sem helyeslem, sem felséged, sem az ország védelme szempontjából, hogy felséged mindig hosszan tanácskozik, se előbb az összes peres ügyet el akarja intézni. A föld népe megindult, sírva és jajgatva menekül, nincs, aki megvédje. Nem uralkodik itt már más – bocsásson meg a szóért – csak a császár, akit az Isten pusztítson el.” - írta Tomori Pál II. Lajoshoz intézett levelében. (Tomori Pál II. Lajoshoz. In: Magyar humanisták levelei XV-XVI. század. Közreadja V. Kovács Sándor. Bp. 1971. 527-529.)

Kemény szavak ezek polgártársak, átkozottul kemény szavak. Főleg ha azt vesszük, ha a királyához szól valaki… Azokban az időkben, a 16. század elején a legkevésbé sem volt szokásban ilyen hangnemben értekezni az uralkodóval. Tomorit is csak szorongattatott helyzete, a török veszedelem feletti kétségbeesés vihette rá, hogy kendőzetlenül figyelmeztesse a királyt: katasztrófa közeleg. Jön „a császár, akit az Isten pusztítson el.” Jön I. Szulejmán, akit ekkoriban még nem „Nagy” Szulejmánként emlegettek…

Ha akkoriban valaki, hát ő aztán tudta.

Tudta, mekkora a baj.

Részt vett, vezető szerepet játszott a parasztfelkelések felszámolásában. Ha a föld népe lázong, az mindig azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben az országban. És sorolhatjuk: 1506-ban tevékeny közreműködője volt az ökörsütésnek nevezett adó miatt fellázadt székelyek leverésének. Nevéhez fűződik az 1514-es Dózsa-féle parasztháború utolsó csatája. A felkelők már Bihar városát ostromolták, Szapolyai János Tomorit küldte a város felmentésére. Tomori szétverte a felkelőket, vezetőjüket, Lőrinc papot pedig elfogta.

1518-ig, mint fogarasi és munkácsi várnagy működött, 1519-ben nevezték ki budai várkapitánnyá. Ebben a tisztségében rátett még egy lapáttal a „haladó szemléletű történelemírás” szemszögéből nézve, már amúgy is jelentős „rossz hírére”. Ő lépett fel az 1519 májusában a köznemesek ellen, akik zendülést támasztottak a nádorválasztó országgyűlésen.

Aztán…

„Letette a lantot”.

Ilyen is csak egészen romantikus filmekben - meg a magyar történelemben fordul elő. 1520-ban minden tisztségéről lemondott, a vagyonát szétosztotta, belépett a ferences szerzetesrendbe és rend esztergomi kolostorába vonult.

Egyes vélemények szerint a parasztháborúk borzalmai játszottak közben döntésében, mások úgy vélik, menyasszonya halála volt a kiváltó. Akár az is lehet, hogy mindkettő. Egy biztos a páncélt csuhára cserélte. Egy békésebb világban talán haláláig kolostorba éli életét, de az 1520-as évek Magyarországát mindennek lehetett nevezni, csak békésnek nem.

1521-ben kitört a török–magyar háború és sokan vélték úgy, hogy az ország egyetlen valamirevaló hadvezére az imádkozással csak fecsérli idejét. De hiába hívták, nem kívánt visszatérni a világi életbe, a csataterekre. Az akkori magyar vezetőség valahogy kijárta IV. Adorján pápánál, hogy adja parancsba Tomorinak, hogy fogadja el a kalocsai érsekséget. Az országgyűlés ehhez még hozzá csapta az ország hadnagya címet és az Alföld főkapitányának nevezte ki.

Tomori bár nagyon ódzkodott a visszatéréstől, de ha már belevágott, jól akarta csinálni. Csak éppen… Nem ment.

Nem kapott segítséget. Az udvarnak kisebb gondja is nagyobb volt, mind a déli végek helyzete. Pénz meg sok mindenre jutott, de valahogy ebből a szórásból kimaradtak a szükséges katonai kiadások. Tomori minden igyekezete, hogy ráébressze a nagyurakat a helyzet komolyságára, kevésnek bizonyult. Sokan csak nevettek a „csuhás hadfin” és vészmadárként emlegették. A tarthatatlan állapot annyira dühítette, hogy többször is fenyegetődzött a lemondásával, egyék csak meg a „haza bölcsei”, amit főztek. 1526. január 12-én valóban le is mondott a rangjáról, de mikor a budai török követtől értesült I. Szulejmán szándékáról, hogy az ország ellen indul, visszavonta lemondását. Mert, talán, még lehet tenni valamit…

1526 tavaszán a szultán másodszor indított hadjáratot Magyarország ellen. A török szeretett jó időben háborúzni… Az első jelentősebb célpontjuk Pétervárad volt, mely Nándorfehérvár elsete után fontos végvárrá lépett elő. Tomorinak mindössze hatezer embere volt és ismételten hiába kért segítséget a király udvartól. Ennyi emberrel pedig legfeljebb csak megzavarhatta a törököket, de felmenti nem tudta az Alapi György védte várat.

Támogatás híján a Dráva felé vette az irányt, hogy megkísérelje megakadályozni a törökök átkelését a folyón. De elkésett. Hatezer főnyi seregével Krassó vármegyébe vonult, ahol – feltehetően az Igan mocsár közelében, Érdsomlyótól nem messze - megerősített táborba rendezte csapatait. Augusztus 20-ától állandó harcokat folytatott a környéken portyázó törökökkel.

Augusztus 24-én egy tízezer főnyi nagyobb török sereg támadt ellenük. Ez már komoly kihívásnak számított, de Tomori a túlerő ellenében is vállalta a csatát és szétverte őket.

De a nehezen kivívott győzelmet nem használhatta ki. Megjött a parancs. A Mohács környékén gyülekező királyi erők haditanácsa úgy döntött, hogy Tomorit is a király táborába rendeli. A kalocsai érsek, aki elsősorban mégiscsak katona volt, engedelmeskedett. Elindult Mohács felé…

Források: wikipédia; mohacsi-csata.hu; rubicon.hu; mult-kor.hu; tomorimajsa.hu;

A borítókép illusztráció