Kérdezzenek meg bárkit arról, hogy mióta vagyunk mi, magyarok itt, a Kárpát-medencében és garantálom Önöknek, hogy túlnyomó többségében egy sematikus választ fognak kapni. Ez arról szól, hogy körülbelül 1000-1100 éve jelentünk meg itt, afféle keletről betörő hordaként, akik útjuk során fosztogattak, raboltak, gyilkoltak. Nem csoda, ha majdnem mindenki hasonló tudásanyagról fog bizonyosságot tenni, hiszen az utóbbi sok-sok évtized során ezt a nézetet, mint sziklaszilárd történelmi tényt szokás a nebulók fejébe verni az iskolákban. Mára természetszerűvé vált ez a hatalmas hazugság. A hivatalos dogma kiválóan leplezte el a magyarság elképesztő ősiségének tényszerűségét – állítják az ellenoldalt képviselő alternatív teoretikusok, akik ezzel a nézetükkel gyakorlatilag efféle konteó-gyárossá lettek kikiáltva. Ők ugyanis azt mondják, ha volt is egyáltalán bármilyen honfoglalás, az inkább egyfajta visszatérés lehetett, mivel a magyar népnek több ezer éve, ha nem még régebb óta a Kárpát-medence az őshazája! Ezzel szemben a még mindig elfogadottnak és tanítandónak számító nézet az, hogy a honfoglaló törzsek 895 körül telepedhettek le először a térségben, majd folyamatos hódító hadjáratok során körülbelül 902-re vonták az uralmuk alá az egész Kárpát-medencét. Sőt, azt is kijelentik, hogy előttünk más népek, például szlávok és avarok laktak itt, akiknek egy részét elpusztítottuk, a túlélőket pedig teljes integrációra kényszerítettük.
„Az ennél kissé engedékenyebb felfogást jóval később dolgozta ki László Gyula történész, nyilván az időközben előkerült leletek hatására, amiknek eredetét nem lehetett letagadni. László elvetve az úgynevezett egylépcsős honfoglalás teóriáját azt feltételezte, hogy a magyarok két hullámban áramlottak be a Kárpát-medencébe. Az első csoportok 670 környékén értek ide, a második betörés pedig a 9. században zajlott le - ez volt az az invázió, amiről az egylépcsős honfoglalás szól. Érdekes módon a László-féle elméletet sem preferálják annyira, mint az MTA szörnyszülöttjét, vélhetően azért, mert az rámutat a magyarság helyi történelmének sokkal régebbi vetületeire, vagyis arra, hogy a történészek minimum 3-400 évet tévedtek. Ha nem sokkal többet! Ugyanis a kettős honfoglalás teóriája nem tesz mást, mint nyitottá tesz egy addig érinthetetlen dogmát, illetve sérti a Habsburgok által fémjelzett és szponzorált szándékát a magyarság történelmének elhazudozását illetően.” - Körösztös György: Összeesküvés a magyarság ellen.
Annyiban egyébként igaza lehet Lászlónak, hogy a magyarok egy többlépcsős beáramlás során szerezték vissza az irányítást a Kárpát-medence fölött, azonban bizonyos történelmi jellegű bizonyítékok, dokumentumok azt látszanak alátámasztani, hogy nem a 670-es „honfoglalás” lehetett a legelső… Sőt, igazából a honfoglalás kifejezés erősen megtévesztő, hiszen eme, korabeli tanúságtételek szerint sokkal inkább visszatértünk ide, az ősök földjére, az őshazába, semmint azt másoktól vettük el! Azonban vannak olyanok is szép számmal, akik szerint az ősmagyarok mindig is itthon voltak a Kárpát-medencében és csupán egy történelmi léptékkel mérve, rövid időre hagytuk el azt, hogy hamarosan újra visszatérjünk. Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszokat tudjunk adni, tételesen át kell vizsgálnunk az eredet-elméleteinket és rámutatnunk azok gyengeségeire, erősségeire, bizonyos esetekben pedig a totális logikátlanságukra, így tarthatatlanságukra.
Igen sajnálatos módon most is ott tartunk, hogy a mai napig nem tisztázott, hogy mi, magyarok honnan származunk, hol volt az őshazánk. A legtöbben úgy tudják, hogy a magyarok annak idején valahonnan Ázsia belső térségéből érkeztek a Kárpát-medencébe, méghozzá nem is akárhogy, hiszen az egész honfoglalás valójában nem volt más, mint eszeveszett menekülés. Megdöbbentő módon ez a sajátos narratíva azt próbálja meg elültetni a fejekben, hogy mi, magyarok egy erőtlen és gyáva népség voltunk, egyfajta hazátlan törzsek kavalkádja, akiket kivertek az őshazából és végül a szerencsénkre védtelen Kárpát-medencében tudtunk letelepedni.
Ha nem ismernénk a hivatalos teóriával ellentétes elméleteket, akkor bizony lehetne okunk némi szégyenkezésre és ez esetben valóban megfogadhatnánk azt a hírhedt kitételt, miszerint „merjünk kicsik lenni”. Noha ezt az aljas tanácsot ilyen konkrét formában csak a közelmúltban fogalmazták meg, népünk történelme során rendre felbukkant ez a motívum, valahogy mindig úgy alakult, hogy a környező népek, birodalmak minduntalan kicsikké akartak tenni. Ennek keretében jelentéktelenítették el eredetünket, származásunkat és történelmünk nagy részét is. Mivel, annak a népnek, amelynek nincs történelme, múltja, nem lesz jövője sem. A múltunk ellopásával a jövőnket akarták és akarják ellopni. A magyarság ugyanis legalább 1000 éve folyamatosan a puszta létért küzd és az éppen aktuális ellenségek, hatalmak, rosszindulatú szomszédságok legnagyobb bosszantására eddig sikerrel éltük túl a vérzivataros évszázadokat. Így aztán rendre bevetették ellenünk a pszichológiai fegyvert, melytől azt várták, hogy megsemmisíti nemzettudatunkat, morálunkat. Ha ez megtörténik, akkor gyökértelenné válunk, megszűnik a kohéziós erő, szétszéled a nemzetség és feloldódik a multikultúra színes forgatagában…
Vizsgáljuk hát meg kissé alaposabban, hogy kik is ezek a Kárpát-medencében “letelepedő” magyarok. Nem lehettek ostobák, sem félősek. A centrumban élő száznyolc nemzetség tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az Európát benépesítő hun nép az ő közeli rokona, édestestvére. Nyilván tudtak róluk és számon is tartották őket. Tudtak a dél felől ráterjeszkedő Róma hódításairól is. Arról is egészen bizonyosan értesültek, hogy a rómaiak az ő testvéreiket szolgákká teszik és árucikként kezelik. Amikor azonban a gőgös és önistenítő caesarok megindították a birodalom történetének legbestiálisabb keresztényüldözéseit, akkor a száznyolc nemzetségnél végképp betelt a pohár: „...a Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak és kapitányokat rendeltek maguk közül, Csele fia Bélát, ennek őseit Kevét és Kadocsát, Bendegúz fiait Attilát, Kevét és Budát, majd elhatározták, hogy benyomulnak a nyugati tájakra. Akkor egy lélekkel kivonultak Szittyaországból...”
Úgy tűnik, hogy a kereszténység védelmén kívül létezett egy másik igen nyomós ok is, ami a roppant áradatot elindította. Bármilyen különös vagy szokatlan legyen is a gondolat, igen valószínű, hogy Attila seregei azokért a hunokért vállalták ezt a hatalmas feladatot és azoknak a fehér hun törzseknek a felszabadításáért szálltak harcba, akiket ma szlávnak nevezünk. Ez a gondolat azonban egész történelmünket egy teljesen új perspektívába helyezi. Lehetetlen, hogy a centrum földje ne tudta volna eltartani mind a száznyolc nemzetséget. Mi nem új hazát keresni érkeztünk ide, nem új területeket kerestünk éhes jószágainknak, hiszen Szkítia földjén hatalmasabb országunk volt, mint bármely más nemzetnek a világon. Mi nyugati testvéreink segélykiáltását hallottuk meg, őket szabadítottuk fel a szorongató római elnyomás igája alól! Csak hogy pár példával éljek, mindjárt a „morva” néven ismertté vált nép korai történetével kapcsolatban számos gyanús körülményt találunk. „Nagy-Morávia” bukása van hozzákötve a magyarok Kárpát-medencébe érkezésének valóságos eseményéhez. Ám ez a kapcsolódás igencsak problematikus, hiszen középkori krónikáink semmit nem tudnak „Nagy-Moráviáról”, a „szláv keresztény kultúra” állítólagos központjáról, amit a hivatalos történelemkép szerint a „hont foglaló” magyarok pusztítottak el. Ezt a pánszláv hazug dogmát már korábban felfedtük, több cikkben részletezve a lényeget.
Attila győztes hadjáratai és a magyarok második bejövetele után a megalázott Róma számára alapvető fontosságú volt, hogy e két testvérnépet egymás ellen hangolja. Hosszú évszázadok titkos aknamunkájával ezt a szándékát sikerre is vitte. Ma Magyarországon szinte nem találni olyan nemzeti érzésű közösséget, amely testvéri szeretetet ápolna szláv véreink iránt. Hogyan is ápolhatna testvéri szeretetet, ha már azzal sincs tisztában, hogy egymás testvérei vagyunk? Ehelyett mélyen belénk plántált gyűlölet van bennünk egymás iránt. A magyarok a szlávokban ősi földjüket elrabló tolvajt látnak, a szlávok pedig a magyarokban egy őket korábban megszállás alatt tartó keleti rablóhordát.
Egy alapjaiban meghamisított torz történelemképet erőltetnek ránk, amely mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy elválasszon bennünket saját testvéreinktől, szembe fordítson velük és egymás ellenségeivé tegyen bennünket. Sokan mindezt egy megalapozatlan összeesküvés-elméletnek gondolják. Akik így gondolkodnak, jól teszik, ha figyelmesen végigolvassák Michael Rhetor Manuel császárhoz intézett beszédének következő részletét. A morvák után most a szerbeket emelném ki. Olvasás közben pedig vegyék figyelembe, hogy a lenti idézetben szereplő dákok alatt minden esetben szerbeket, a gepidák helyén pedig magyarokat kell érteni!
„...ó császár, magad is részt vettél, a dákok és gepidák, e két nép elleni hadjáratban: azok ellen, mert odúikból előmásztak a rómaiak földjére, ezek ellen, mert az alattvalói esküt semmibe vették, és fegyverbarátságra léptek a dákokkal – akik szomszédaik, és velük vérségileg is keveredtek (...) A dákok dolga most már – miután egyszer ekkora veszedelembe jutottak – biztonságban volt, s a továbbiakban a harcban erős dák követett is téged a rokon és szomszédos gepidák ellen. Te ugyanis elindultál, hogy vitézi kardodat a területileg is érintkező népekre sújtsad. A dák és a gepida tudniillik annyiban határosak, hogy ketten nem ugyanazon a parton, hanem a folyó átellenes szélein merítik az italt, mely vérükkel keveredett, mert rokon fajtából valók; gondolkodásuk is megegyezik irányunkban, mert mindketten ellenségeink. Mármost te a vérségileg, gondolkodásmódban és lakóhelyüket tekintve egymáshoz közel álló dákokat gondolkodásmódban a gepidáktól eltávolítottad, a gepidákat a dákoknak még a vidékeitől is távolra telepítve tartod – hiszen jóformán mindenestől szolgáiddá tetted őket –, a vért pedig elválasztottad a rokon vértől az öldöklés vérfröccsenésével, mely általuk és belőlük ömlött. Mert a gepidáknak mintegy a kezét megragadva a kezek gazdáira csaptál le – hiszen a dákok voltak korábban a gepidák kezei, mégpedig nagyon is rokoni kezei. E két nép harci szövetségét újabban harci ellenségeskedéssé változtattad; az egyetértő sereget két csatarenddé, éspedig ellenséges indulatú csatarenddé választottad szét.”
Tehát figyeljük meg: „...rokon fajtából valók; gondolkodásuk is megegyezik irányunkban, mert mindketten ellenségeink.” Majd: „Mármost te a vérségileg, gondolkodásmódban és lakóhelyüket tekintve egymáshoz közel álló dákokat gondolkodásmódban a gepidáktól eltávolítottad” Továbbá: „...a vért pedig elválasztottad a rokon vértől...” Végül: „...a dákok voltak korábban a gepidák kezei, mégpedig nagyon is rokoni kezei.”
Hogy mi az igazolás arra, hogy itt valóban a szerbekről és a magyarokról van szó? Nos, a történelmi összefüggésekből ez teljesen egyértelmű, ugyanis Manuel császár éppen a szerbek és a magyarok ellen viselt háborút. De megerősíti mindezt a kötet szerkesztője, Moravcsik Gyula is, aki Az árpád-kori magyar történet bizánci forrásai c. munkájában e szakaszhoz a következő lábjegyzetet írta: „...a gepidák a magyarok, a dákok a szerbek (a későbbiekben is).”
Hadd emlékeztessek ezen a ponton Pap Gábor gondolataira, aki a magyar múlt tanulmányozása kapcsán rámutatott, hogy kétféle kapcsolat létezik testvér és testvér között. Az egyiket Káin és Ábel egymáshoz való viszonya jellemzi, a másikat Hunor és Magyar kapcsolata. Ezek után mindenki tegye fel magának a kérdést: melyikfajta testvériség jellemezte Attilát és a vele tartó száznyolc nemzetséget, amikor testvéreinek segítségére indult? És milyen testvériség jellemez bennünket, amikor azon hahotázunk, hogy a teljes szlovák történelem elférne egyetlen söralátéten? Ha hagyjuk magunkat testvéreinkkel szembe fordítani, akkor Róma szellemi örökösei máris elérték a céljukat!
(folytatjuk…)
Tisztázzuk, mi az a "honfoglalás" 2. rész - Besenyők és Bolgárok
Tisztázzuk, mi az a "honfoglalás" 3. rész - Primum ingressum
A borítóképen korabeli övcsat;
Források: Körösztös György: Összeesküvés a magyarság ellen; wikipédia; Tóth Gyula: Kitalált középkor; katolikus.hu.
Új hozzászólás