Az 1717. évre szóló hadjárati terv szerint III. Achmed szultán jelentékeny tatár haderők alkalmazását vette tervbe, melyekkel egyrészt Erdélyt, másrészt Felső-Magyarországot akarta ellepni, utóbbi helyen arra számítván, hogy ott Rákóczi hívei újból nagyarányú mozgalmat és felkelést fognak a császár ellen megszervezhetni.
Felső-Magyarországon az ügyek legfőbb vezetésével gróf Károlyi Sándor altábornagy volt megbízva, akinek utóbb, június végén, a bécsi udvari haditanács Nagyvárad, Munkács, Huszt, Kassa és Lőcse helyőrségeit is minden tekintetben alárendelte. Károlyi erre Savoyai Jenő hercegnek azt az ajánlatot tette, hogy az alája rendelt nemességnek is a felülést megparancsolván, ekként rendelkezésre álló egész erejével a Moldvában Eszterházy Antal vezérlete alatt gyülekező kurucokra, valamint az ugyanott és Oláhországban levő tatárokra ront, de ezt a javaslatot a herceg nem fogadta el, hanem arra utasította Károlyit, miszerint általában véve csakis védőlegesen viselkedjék.
Még inkább és közvetlenül veszélyeztették a Moldvában és Oláhországban gyülekező ellenséges seregcsoportok Erdélyt, ahol tudvalevően gróf Steinville tábornagy szintén csak kevésszámú csapatok felett rendelkezett.
Amikor Regeb pasa, oláhországi csoportja július második felében Orsova felé vonult el, ez Steinville-re nézve minden esetre némi könnyebbülést jelentett, bár nem volt kizárva, aminthogy eredetileg tervbe is volt véve, hogy Regeb pasa Mehádia és Karánsebes elfoglalása után a Vaskapun át tör majd be Erdélybe.
A moldvai ellenséges csoport egyelőre nem mozdult. Ez a csoport állott 15–20.000 főnyi tatárból, a tatár khán fiának parancsnoksága alatt, a chotini pasa vezette néhány ezer törökből, gróf Eszterházy Antal néhány száz főnyi kuruc hadából és a moldvai csapatokból, valamennyien Rakovica Mihály moldvai vajda parancsnoksága alatt, akinek a szultán parancsából ezt a tarka-barka hadat Erdélyen át Felső-Magyarországba vezetve, ott minél nagyobb felfordulást kellett volna okoznia.
A seregcsoport augusztus 22.-én a Radnai szoroson át, ugyanott, ahol az 1241. évi nagy invázió történt, Erdélybe benyomulva és a határőrcsapatokat visszanyomva, a főoszloppal a Szamos völgyén át Désnek, a mellékoszloppal Besztercén át Kolozsvárnak tartott. Maga Rakovica Mihály vajda moldvai hadával Besztercénél állapodott meg. A mindkét irányban néhány ezer főnyi csoportokban előnyomuló tatárok rendes szokásuk szerint mindjárt tűzzel-vassal fogtak hozzá az általuk ellepett vidékek pusztításához.
Gróf Steinville tábornagy erről hírt véve, közelben álló csapatjait Marosvásárhelyen összpontosította s azokkal mindenekelőtt a kolozsvári csoport ellen indult, melyet sikerült is utolérnie, majd Besztercén át ismét a határon át visszavernie.
A visszavert csoporttal együtt Rakovica és Eszterházy csapatjai is elhagyták az ország területét. Most aztán Steinville csapatjainak egy részét Désen át az ellenséges főoszlop hátába irányította. Ez utóbbi ellenséges csoport augusztus 25.-én Nagy- és Felső-Bányát elérvén, egy része Nagy Károlynak, a másik Szatmár-Németin át északnak tartva, a Tisza felé vett irányt, rabolva, dúlva, fosztogatva és embereket, asszonyokat, gyermekeket bőségesen rabláncra fűzve, főleg Szatmár, Ugocsa, Bereg és Mármaros megyékben.
Gróf Károlyi Sándor augusztus 27.-én a vad áradat elől Szatmár-Németiről a Tisza mögé Tokajba vonult, honnan a bihari, szatmári és szabolcsi nemességet gyors felülésre szólította fel, aminek hamarosan meg is lett az eredménye. Egyrészt a mindenünnen gyülekező és központiasan előnyomuló keresztény csoportok, másrészt a belgrádi csatavesztés híre augusztus 30.-án a Tiszáig előrejutott tatárokat a visszavonulás megkezdésére késztette. Miután a Lengyelországba vezető utak a munkácsi és huszti várak által el voltak zárva, nem maradt egyéb hátra, mint hogy a Tisza mentén fölfelé haladva, ismét a Radnai szoroson át igyekezzenek Moldvába kijutni. Ámde közben a föld népe is fegyvert fogott s így a menekülés fokozatosan mindig nehezebbé vált. Az első meglepetés szeptember 1.-én Visknél érte a visszavonuló hordát, ahol Sztojka Zsigmond fölkelt hada, támogatva a huszti őrség által, érzékeny csapást mért a zsákmányuk egy részének visszahagyásával elmenekülő szilaj lovasokra, akiknek egy része a rövidebb utat jelző Iza völgyet igyekezett elérni. Ám itt Barcánfalvánál Bagosy László, Nagy Zsigmond főszolgabíró és Szaplonczai Simon állották el fölkelt hadaikkal a rablók útját és újabb érzékeny veszteséget okoztak nekik. A másik, erősebb oszlop szeptember 3.-án Borsát érte el s amikor másnap a Visó völgyéből az Aranyos Beszterce völgyébe vezető Sztrimtura szorosan akart átkelni, azt erősen eltorlaszolva és a mármarosi fölkelők által Borsának lelkes, erélyes papjának, Sándor Lupu-nak vezetése alatt jól megszállva találta. Az elszánt had mindent elkövetett, hogy magát a szoroson keresztül vágja, de ez létszáma felének elvesztését vonta maga után s a többi is csak nagy bajjal, említésre méltó zsákmány és foglyok nélkül, menekülhetett át a határon.
A vad horda garázdálkodásáról és az általa okozott kár nagyságáról bő fogalmat nyerünk, ha felemlítjük, hogy a csoportonként párhuzamosan előnyomuló istentelen népség Szatmár megyében 84, Ugocsában 41 falut, 38 nemesi kúriát és 21 templomot és plébániát, Bereg megyében sok falut és 3 templomot, Nagybánya környékén 18 falut, Kővár vidékén pedig 88 falut és 5 nemesi kúriát tett tönkre. Az elcipelt foglyok száma a 4000-et is meghaladta, de ezekből 3000-et visszavonulás közben vissza kellett hagyniok. Ámde vakmerőségüket ezúttal maguk a tatárok is drágán fizették meg, mert embereik és lovaik létszámának több mint fele nem tért többé vissza hazájába.
Források: Bánlaky József: A tatárok utolsó betörése Magyarországba; wikipedia.
Új hozzászólás