Budán, 1805. május 23-án született gróf szlavniczai és bajnai Sándor Móric az Ördöglovas (elhunyt: Bécs, 1878. február 23.) magyar főúr, császári és királyi kamarás, Bajna, Bia és Both uradalmak örökös ura, európai hírű lovas, úszó és vadász. Sándor Móric a Sándor család grófi ága utolsó férfisarjaként született. Édesapja gróf Sándor Vince császári és királyi kamarás, és édesanyja gróf szapári Szapáry Mária volt.
A család különcsége Móricot sem hagyta meg a normális emberek között. A deviancia nem volt új a családban. Apja, Sándor Vince, budai házát például, hogy ne kelljen kilépnie az utcára, egy zárt folyosóval kötette össze a közeli Várszínházzal, ahová minden este ellátogatott. A gyermeket édesanyjuk, gróf Szapáry Mária nevelte. Móricot másodszülöttként szinte semmire nem tanították, amire a korban szokásos volt egy nemes ifjút. Móric kimondottan gyenge testalkatú, vézna fiú volt, ezért apja mindentől óvta. Saját beszámolói szerint annak haláláig még csak közelébe sem mehetett a lovaknak. 1819-ben bátyja egy jeges esőben megfázott, tüdőgyulladást kapott, és néhány nap múlva meghalt. A címek és az uradalom várományosa így Móric lett. Ekkor tanulásba kezdett.
Igen rövid idő alatt elsajátította az olasz és a francia nyelvet, megtanult zongorázni, citerázni, sőt néha még stájer dalokat is komponált. 1823-ban édesapját is elveszítette, A tizenhét éves ifjú még kiskorú volt, ezért gyámjául Matild nővére férjét, Keglevich Gábor grófot jelölték ki, aki azonban nemsokára nagykorúsította. Sándor Móric tehát átvette a birtokok igazgatását. Első intézkedéseként a bajnai temetőben síremléket állítatott, ahová szüleit és fivérét eltemette.
Az ifjú gróf megbízható, komoly jellem volt, soha nem ivott, nem kártyázott, és nem voltak pikáns kalandjai. Egyetlen szenvedélye volt: a ló, amitől apja mindig tiltotta. Fogatott ugyan hajthatott, de lóra akkor ült először, amikor már saját maga rendelkezett birtokai felett. Lovásza figyelmeztetése ellenére egy angol telivért nyergeltetett fel, melyet úgy ült meg, mintha összenőttek volna. Mikor arra figyelmeztették, hogy a lovaglást tanulni kell csak ennyit mondott: „Akinek tanulni kell a lovaglást, az soha nem fogja megtanulni.” Kezdésnek többször átugratott egy póznán, végül a nyerget félredobva akadályt ugrott. Lovaglása végén a szájtátva bámuló lovásznak így szólt: „Látod, lovaglásra születtem, mit kellene még tanítani nekem?” Tehetséges volt, és ez lett a szenvedélye.
1822-ben Pesten, a mai Deák Ferenc utcában mutatta be első produkcióját: két kocsi közé beszorulva úgy szabadult ki, hogy lovával átugratott három egymás mellé fogott lovat. Az 1825-ös országgyűlés megnyitójára érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő mutatványokat és viharzó vágtákat mutatott be Pozsonyban. Az 1820-as évek végére a főúri társaságok népszerű alakjává vált. Gyakran nézelődött budai palotája erkélyéről lóháton, pipázva. A nyílt utcán is hajmeresztő mutatványokat hajtott végre. Kedvenc lovaglóhelyeinek egyike volt a Várba vezető lépcső. Előszeretettel lovagolt be más házakhoz is, lábadozó kertésze szobájába éppúgy, mint a főúri palotákba, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeletére. Személyiségét személyzete is megszenvedte. Egyszer egymást sértegető szakácsát és komornyikját lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, másszor pedig orvosa fejéről lőtt le egy almát, vagy kapusa feleségét rémisztgette, hogy átugratja lóval. Palotájában akkoriban szokatlannak számító dolgok zajlottak. Személyzete például lepedőben dobálta urát, de például udvari bolondot is tartott. A lovak szerelmeseként többször járt Angliában is, ahol ugyancsak megbabonázta mutatványaival a szigetlakókat is. Fogadott az angolokkal, hogy képes betörni egy addig teljesen kezelhetetlen lovat, a fogadást megnyerte, és ráadásnak egy lóversenyt is a már betört lóval. Ezt látván a ló gazdája csak ennyit mondott: „Ez nem egy ember, ez egy ördög”.
Ettől kezdve Londonban, Bécsben, Pesten szájról szájra terjedt az ördöglovas legendája. Elképesztően népszerűvé vált. A londoni üzletek kirakatába tették festett képeit, az elit pedig megveszett azért, hogy legyőzzék őt lovaglásban vagy hajtásban. Sikertelenül, az ő részük a rajongás maradt. A közügyekkel nem nagyon foglalkozott, az egyetlen ilyen, ami érdekelte, az a hídépítés volt. Sokat levelezett gróf Széchenyi Istvánnal, és leveleiben arra biztatta a Hídembert, hogy Buda és Pest között hidat kellene építeni.
Később, egy lovasbaleset miatt, mikor is leesett lováról, és vasba verte fejét, kezdett megőrülni. Többször szándékosan kőfalnak lovagolt, vagy kocsival nekihajtott. Hajmeresztő mutatványai miatt számtalanszor törött el a kulcscsontja és a bordái, rengeteg agyrázkódása volt, és hihetetlenül sokszor kificamodtak a térdei. A lazává vált térdszalagok miatt gyakran kis terhelésre is kiugrottak a helyükről. Ekkor vissza kellett igazítani. „Csak bátran, nem vagyok üvegből!” – mondogatta ilyenkor orvosainak.
Már az 1848-as események sem érdekelték, pedig közvetlenül érintették a dolgok, ugyanis apósa, a megbukott Metternich herceg államkancellár volt. 1850-ben bécsi tartózkodása alatt elméje végleg elborult. A dühöngő Sándor grófot megkötözték és egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota csak lassan javult, de néhány év elteltével hazaengedték. Az ötvenes években ideje nagy részét ménesével és vadászattal töltötte. Az agg gróf lovas emlékeivel vette körül magát. Öregkorára azonban újra úrrá lett rajta az elmebaj, s így élete hátralévő részét a döblingi elmegyógyintézetben töltötte.
Prestel állatfestő Sándor Móric lovaglásairól 300-nál több képet rajzolt és ezekből albumot is szerkesztett és adott ki: Sándor Album, Reit-, Fahr- und Jagdereignisse. Gemalt und photographirt. Mainz, 1858. c., három kötetben, mindegyik 50 photographiával.
Wikipedia nyomán.
A borítóképen Sándor Móric lovasmutatványa, a Die Gartenlaube című német újság illusztrációja, 1866-ban.
Új hozzászólás