TÓTH MARGIT
HÁZTÁJÉKI TEENDŐK: récék
Ha lelkem megszomjúhzik, még mindig van egy oázis a sivatagban: az én szerelmetösen szép szülőföldem, gyermekkorom, otthonom, ahová hazajárok.
Következnek anyám jószágai a tyúkok és az egy kakas. Kilenc tyúk meg az egy kakasnál apám nem engedett többet kiteleltetni. - Idő és gabona pocsékolás! - jelentette ki. - Annyi gabonát elpusztítnak, hogy avval még egy disznyót lehetne tartani. - szegezte le a dógot s pont. Szemétdombján váltig nyakas, kukorékol ez a… kakas. Őkeme elmaradhatatlan vót, sze a ganyédombon ő volt az úr. Kikirikelése nékül a hajnal se kopogtatott vóna bá hezzánk. Hangjára nyítogatta szemit a falu, uccánk Nagyhegy. Osztán nem beszélve arról, ő ügyelt a tyúkokra. Rajtik tartotta szemit. A kotló alá es magos tojások kellettek. Ez az ő feladata vót, hogy a tyúkokkal elvégezze a maga kénye - kedve szerint. Két kotlóa'jnyi csürkénél az én jó anyám többet nem kőtetett.
- Sok baj van velik míg vágnivalók lesznek, - szokta mondogatni, miközben reggelente levette fészkéről kotamamát megetetni. Az es megtörtént, hogy közülük, mármint a vsürkék közül egy nihányan felbontották szerződésüket az élettel és önként mentek át a másvilágra. De az es megesett, hogy a ház körül ólálkodó veszedelmek végeztek velik. Még Cilában sem lehetett megbízni.
Anyám abbéli gondolatát én es helybe hagytam: - Nem kell ide nekem egy liba sem, hogy essze- vissza mocskolják a hejet.- mondta. Pont jó vót, legalább nem kellett eliszkoljak a gúnár elől. A Nagytarajú sárgalábú így es eleget kergetett. Seprű nélkül sosem mertem a hátsó udvarra menni. Récék? - nahát, szóhoz sem jutottam. Mi történhetett az én jó anyámmal? - csudálkoztam. Úgy látszik kibillent addigi észjárásából és egy szép áprilisi napon kicsi récékkel állított haza. - Na nesze, lelkem, leánkám! - gondoltam. Attól a naptól kezdve ki sem láccottam a salátás kevertből. Nem mondom szépen es nővögettek, már el-el háppintották magikot.
- Levihetnéd a patakra őköt - mondta egy napon az én jó anyám. Ügyejj rejik, tarcsd rajtik szemedet, ne hogy bajik essen! Egy üdeig nem es vót evvel gond. Le nem vettem szemem rólik. Úszkáltak a patakon lefelé, én meg a mart tetejiről követtem őköt. Menegettem utánik. A kanyarba, má', mint ahol elkanyarodott a patak egy gyönyörű virágos helyen találtam magamot. Lehet-e vadvirágos rétnek ellent állni? Kerestem a legszebb, legérdekesebb virágokat szemem előtt repkedtek a pillangók. Na meg mezitláb voltam, ügyelnem es kellett nehogy megdöfje, megszúrja valami a talpamot. Addig hajtottam, pillangóztam a lengő tavaszi illatban, hogy kiverték eszemből a récéket. Illa -berek, nádak-erek, tovébb űzém a napot, pillangót se fogék, a récék meg ajajjj… tették a dógikot, de meddig?
***
A szüleim ellátták az estéli bajt. Vacsora után még egy kicsikét elvótunk, oszt magába szippantott az éjszaka csendje. Álom, esős idő! - mondogatták az uccabeli öregek. Az éjjel álmomban tarka virágos réten jártam. Felettem a levegőben, mintha vadrécék húztak vóna el. Majd odébbacska leszálltak a patakra…
- Káruj! Este te zártad-e bé a tyúkokot!. - rucu, rucu, rucuskák! szüremlett bé hezzám a hátsó ablakon anyám hangja.
- Én hát! Még a reteszt es jól eléhúztam. A felmenőt es elvettem, nehogy valami kárt tegyen bennik.
- Te osztán jól elrendezéd! A kár meg es történt!
- Miket hordasz itt essze - vissza, asszony!
- Vót réce- nincs réce. A récék eltűntek! Egyetlen egy sincs a pajtában!
Egybe kimene az álom szememből. Egybe felébredék. Jettembe fejemre húzám a paplant, mintha aludnék. Má' elkéstem vele, me't az én jó anyám ott állt ágyam előtt. Szótlanul mentünk a patak mentén. Szótlansága teli vót szomorúsággal. Én es szipogtam teli keserűséggel. Vót réce - nincs réce, de mé't es kellett megvegye? - nyugtatgattam magamot, szófogadatlanságomot.
- Csak virágot akartam, a legszebb csokrot, bokrétát, hogy neked kedveskedjek édesanyám. - kalimpált a kicsi szívem. Legalább, ha megvert vóna, de nem tette. Verést tőle sosem kaptam, talán még szidást sem. Egyszeriben nagyon nehéz lett a szívem és szemem teleszivárkodott könnyel.
Szófogadatlanságom mián elszomorítottam az én jó anyámot... Egészen lent a hídnál, ahol a patak utolsó útját járja, mert odébbacska elnyeli az Olt vize, a híd közeliben a marton megtaláltuk a récéket kinyúlva. Valami az éccaka végzett velik. Így hát el sem kezdődött és máres a récetartásnak vége lett. Sem előtte, sem utána nálunk osztáng többet nem hápogott egy réce sem.
A borítókép Zoltán Suhaj festőművész alkotása.
Új hozzászólás