A zene világában szavak nem igen szükségeltetnek, azt hallani, hallgatni átélni kell, vagy talán mégis?
Őszintén, minden kertelés nélkül nem igen mozgok otthonoson a klasszikus zenék, koncertek világában. De, de a zenét szeretem. Minap, júliusi szombati napon 19 óra 45 perctől kezdődően múzeumunk „Bartók termében„ egy koncerten vettem részt Román Mártával, volt képzős osztálytársam, majd kolleganőm. Istenem, a zene lenne az, klasszikusaink zeneművei melyek csodát műveltek énvelem. Megtettem az első lépést, annyi és annyi idő múltán kimozdultam szűk világomból. S ha igaz, hogy a klasszikus zene szépsége művelt csodát velem, az azt jelenti hatott rám, valamiképpen feloldódott bennem a feszültség, lassan engedett a szívem zártságából, utat, fényt nyitott benne a zene.
Más hallgatni egy rádióműsorban, más élőben hallani, hallgatni zongoraművészeink, fiatal tehetséges virtuózaink előadásában. Valósággal izzott a levegő, mintha kezük alatt életre keltek volna a hangszerek. Elég volt felcsendüljön az első hang, az első akkordok, mint erdei búvópatakocska hangja oly kristálytisztán hömpölygött a zene hangja, hullámzott a levegőben, a teremben levő emberek szívében.
Tiszteletem, hódolatom Bogányi Gergely, Veress Ábel zongoraművészek nagysága előtt. Külön és együtt is, Bartók 1. rapszódia, Tchaikovsky a moll zongoratrilógiája mint égből hullott örömódák, égi zenék érintették énemet. Általuk egy maradandó élménnyel lettem gazdagabb a klasszikus zene világában. Köszönöm, tisztelettel.
Csak ámultam, bámultam fiatal tehetségeink előadásainak zeneművészetében. Sebestyén Lázár Regina zongoranyítánya: miközben hallgattam a zenét, az volt a benyomásom, mintha a természetben lejátszódó jelenségek sokszínűségét hangszerén a zongorán csalta volna elő, a reggeli harmat hűs fényében tündöklő természeten egy óvatlan pillanatban átseper a vihar romboló ereje, és a vihar elülte utáni újra az áhított békés, nyugalma a természetnek. Köszönöm szépen, a zongoraművésznő előtt tiszteletem. A teremben beállt lélekzetvisszafojtott ünnepélyes csendet hirtelen varázsába kerítette a cselló és zongora duója. Másként szólalt szívemhez a cselló Dénes Dorottya fiatal tehetség játéka, mint kisérője, a zongora hangja. Úgy éreztem a csellónak volt, vagyon egy mélyen búsan, lágyan simogató, bársonyos hangszíne, rendesből gyógyírként uralta szívemet. Majd tetőzve a kettős művészi játékot, egy általam is jól ismert népdalt oly szépen énekelted Dorottya, mintha az ember szívét hasogatta volna bordái között az öröm és bánat. Köszönöm szépen, az élményt.
Ülök a Székely Nemzeti Múzeumunk Bartók termében. Egy kicsit visszarepít a terem hangulata a múltba, Bartók Béla zeneműveinek örökszépségében. Ugyanis a koncert záróműve Bartók Béla egyik zenenűvének forrása magyar és román népdalok feldolgozása, Veress Ábel zongoraművész és egy aranyos fiatal tehetség, hegedűvirtuóz- röstellem nem jut eszembe neve, de annál nagyobb elismerésem tehetségében, előadásában. Mintha szemem előtt kitárulkozott volna egy hatalmas színpad és annak terét megtöltve a maguk szőtte – fonta népies- ünnepi gúnyájukban maga az istenadta nép virtus módra járnák a verbunkost, a legényest, leányost majd a páros táncot olyan háromszékiesen, székölymódra, csárdásoson. - köszönöm szépen, minden tiszteletem...
Úgy gondolom a hatalmas tapsvihar mellett, egy- egy kimondott köszönöm szépen szó is jól esik mindannyiuknak: zongoraművészeink, virtuózaink, tehetségeinknek a klasszikus zene örökfényének a Zenebirodalom világában.
A borítókép a Sepsiszentgyörgyi Önkormányzat felvételeiből származik
Új hozzászólás