"Fekete csütörtök"

1929. október 24-én volt a "Fekete csütörtök" a New York-i tőzsdén. E napon robbant ki az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági világválság.

A Nagy háború (I. világháboró) után a világgazdaság vezetését az USA vette át, de nem volt tisztában a megváltozott gazdasági szerepével. A kialakult új gazdasági rendszerben az egész világ az USA rövidlejáratú kölcsöneitől függött, de ő továbbra is csak a belső piacaira koncentrált és folyamatosan változtatta a hitelpolitikáját. Végül 1928 januárjában a Federal Reserve (FRS vagy Fed, az USA jegybankrendszere) úgy értékelte, hogy a részvénypiaci árak túlságosan magasak és túlzottak a spekulációk is, így 3,2%-ról 5%-ra emelte az alapkamatot. Ennek hatására az USA-ba áramlott a tőke, erre válaszul a többi országban is felemelték az alapkamatot, ami deflációhoz vezetett. Mindezt tovább tetézte az 1929. augusztusban kezdődő gazdasági recesszió. Valóságos meggazdagodási hajsza vette kezdetét, mert rengeteg, a pénzügyekben járatlan civil a tőzsdén fektette be a pénzét. A válság kezdetén ezek a befektetések szinte mind csődbe jutottak, a pénzeket a spekulánsok és az élvonalas üzletemberek tették zsebre.

Világszinten túltermelés alakult ki, minden ágazat kapacitását meghaladva állított elő cikkeket, az előállítás költségeit pedig hitelekből fedezték. Mivel a piac nem bővült, sőt a pénzek jelentős részét a termelésbe fektetett hitelekre fordították, így vásárlóerő sem maradt, és hatalmas mennyiségű cikk vált eladhatatlanná, sem vásárlásra, sem pedig termelésre, vagy bővítésre nem volt pénz, ráadásul megindult az ipari forradalom harmadik hulláma is. Ezek után 1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” megkezdődött a részvénypiaci recesszió is, sokan innen számítják a válság kitörését. Ekkor – mindmáig tisztázatlan okokból kifolyólag – a New York-i tőzsdén eladási láz tört ki, a részvények árfolyama hihetetlen mértékben zuhanni kezdett. Az igazi mélypont október 28-án jött, ekkorra 19%-os csökkenés (hozzávetőlegesen ötven milliárd USA-dollárnyi veszteség) mutatkozott. Napokon belül az Egyesült Államokban több ezer bank ment csődbe, százezrek vesztették el állásukat, üzemek zártak be, vállalkozások csődöltek be, a termelők kezén mérhetetlen mennyiségű felesleg maradt, amit nem lehetett értékesíteni, mert a vásárlásokra se volt pénz.

Mindemellett szükséges megemlíteni, hogy a nagyobb bankok nagy mennyiségű ún. margin loan-t bocsátottak ki az 1929-es évig Amerikában, ami praktikusan többszörös tőkeáttételt jelentett. Ez alapján például 100 dollár saját tőkével akár tízszeres tőkeáttétellel is lehetett üzletet kötni, azaz 1000 dollárnyi befektetést eszközölni (pl részvényt venni/shortolni). Mindemellett a margil loan-ra jellemző, hogy bármelyik pillanatban visszahívható volt és a visszahívás pillanatától 24 órán belül kötelezően vissza kellett fizetni. Bizony sokan igénybe vették ezeket a „spekuláns kölcsönöket”, főleg a gyors meggazdagodásra és növekedésre vágyó kisebb bankok (hiszen a remélt nyereség is a tőkeáttétel mértékével azonosan többszöröződött). A tőzsdepiaci krach előtti napon tömegesen hívták vissza a nagybankok ezeket a kölcsönöket, aminek a hatására a részvényárak drasztikusan lecsökkentek, mert mindenki eladott, senki se vett (ezzel megindult a megállíthatatlan pánik). Sok összeesküvés-elmélet ezt látja a tőzsdepiaci összeomlás igazi okának, amely mögött John D. Rockefeller, Bernard Baruch és J. P. Morgan spekulációit látják, akik különös módon kiléptek a piacról az összeomlás előtt és amiből bizonyítottan busásan profitáltak.

Hatása Magyarországon

Magyarország helyzete az 1920-as évek végére stabilizálódni látszott az első világháború és Trianon megrázkódtatásai után. Ehhez a hátteret az időszakban jellemző világgazdasági konjunktúra teremtette meg: a magyar termékek számára kedvezőek voltak az értékesítési lehetőségek külföldön, szükségleteit is viszonylag könnyen be tudta szerezni az ország, illetve a kedvező külföldi hitelek is elősegítették a viszonylagos fellendülést. A gazdasági válság ezeket a feltételeket egy az egyben megszüntette.

Hazánk legjelentősebb gazdasági ágazata a mezőgazdaság volt, amely a korabeli kivitel 70%-át bonyolította; éppen ezért érintette igen érzékenyen a gazdaságot a külkereskedelmi cserearányromlás mellett a Magyarországon különösen nagyra nyíló agrárolló. Mivel a válság túltermelési válság volt, a világpiac összehúzódását okozta, nehéz volt értékesíteni a magyar gabonát és lisztet, amit Magyarország legfőbb külkereskedelmi partnereinek (Ausztria, Csehszlovákia, Olaszország, Németország) felerősödő protekcionizmusa csak tovább nehezített.

Ismert tény, hogy a túltermelési válság a mezőgazdaságban mindig árcsökkenést eredményez. A válság a magyarországi búzaátlagárakat 1934 elejére mélypontra süllyesztette (az 1928-as 30 pengő/mázsa átlagárról 10 pengő/mázsa alá), ami az egész világon példátlannak számított, csak az argentínai árszínvonal volt hasonlóan alacsony. Az alacsonyabb árak alacsonyabb bevételeket eredményeztek, ami a gépesítés és a műtrágyahasználat csökkenéséhez és ezáltal a terméseredmények romlásához vezetett.

A válság alatt a mezőgazdasági termelők rendkívüli mértékben eladósodtak. 1931-ben életbe lépett az adósvédelem, amely megakadályozta az eladósodott gazdaságok tömeges csődjét. Ezek a gazdaságok helyzetük javulása folytán 1935-36-ban megkezdhették adósságaik törlesztését. Az állam különféle módokon segítette őket: külön alapot hoztak létre a mezőgazdaság támogatására, melyből finanszírozták többek között az ún. boletta-rendszert (ártámogatás), a vasúti fuvarkedvezményeket, a termelési eszközök árának csökkenését, az értékesítési támogatásokat. A gazdavédelmi program egészen 1941-ig működött.

Ismert tény, hogy a túltermelési válság az iparban mindig kibocsátás-csökkenést okoz, ennek megfelelően a válság alatt közel 20%-kal esett vissza az ipari termelés; a vas- és acélgyártás, a bányászat (szénbányászat kivételével), a kohóipar, a gépgyártás, valamint a faipar szenvedte el a legnagyobb termeléscsökkenést. A mindennapi, nélkülözhetetlen cikkek kibocsátása csak kisebb mértékben csökkent, a textilipar, bőripar, papíripar, vegyipar, villamossági ipar és a konzervipar pedig növelni is tudta kibocsátását.

1926 óta Magyarország eladósodási folyamata megkezdődött, súlyos külső egyensúlyhiány jellemezte ekkoriban a magyar gazdaságot, amit csak újabb külföldi hitelekkel volt képes kompenzálni. Így a Jegybank kénytelen felélni arany- és devizatartalékait, mindezek mellett az első világháború után megszűnt tőkeimport tovább nehezítette hazánk helyzetét. A külföldi pénzpiacok sorra omlottak össze, 1931 májusában a bécsi Creditanstalt (Ausztria ekkoriban egyik legnagyobb bankja) is bejelentette fizetésképtelenségét, az ebből kialakuló bankpánik Magyarországra is átterjedt, ahol válságba került a Rothschild családdal szoros kapcsolatot ápoló Magyar Általános Hitelbank, az ország ekkoriban egyik meghatározó-vezető pénzintézete. 1931 nyarán a Jegybank megállapította, hogy a Magyar Általános Hitelbank elvesztette alaptőkéjének nagy részét. Ekkor felmerült egy bankkonszolidációs program szükségessége, ahol esetleg más bankkal való összevonás vagy holding létrehozás révén megoldhatnák a helyzetet.

1931. július 13-án három napos bankszünnapot rendeltek el, ami a bankok és a tőzsde teljes bezárásával kívánta felszámolni a bankpánikot. Újboli megnyitásuk után korlátozták a betétkifizetéseket augusztus 14-ig. 1931. augusztus 16-án aranypengőrendelettel igyekeztek nyugtatni a betétekeseket, ami minden augusztus 15-e előtt elhelyezett betétet aranypengő alapra helyezett, így megőrizve az értéküket. 1931. július 17-én az aranystandardról áttértek a kötött devizagazdálkodásra (noha az ország névleg továbbra is arany alapú gazdálkodást folytatott). További intézkedésként pedig a kormány 1931. december 22-én (transzfermoratóriumot hirdetett ki, amiben beszüntették a hosszú lejáratú tartozások fizetését és létrehozták a Külföldi Hitelezők Alapját a Magyar Nemzeti Bankon belül. Végül csak 1937-ben került sor megállapodásra a törlesztésről a hitelezőkkel. 1932 júliusában „Hitelrögzítő” egyezményekben megállapodtak a rövid lejáratú tartozások fizetésének felfüggesztéséről is. 1932-ben Gömbös nemzeti munkaprogramjában is szerepelt a bankkonszolidáció, de ez nem történt meg végül, mivel időközben az állami vállalatok is törlesztésképtelenek lettek.

Magyarország államháztartása 1929-től újra deficites lett, és 1930-ig nem is tudott újabb rövid lejáratú hiteleket felvenni. Ezt követően hosszú lejáratú kölcsönt szeretett volna felvenni, de az egyre súlyosbodó helyzet miatt a nemzetközi pénzpiacokon nem került sor a kibocsátásra. Végül rövid lejáratú hitelhez sikerült hozzájutni, amit beruházásokra kellett volna fordítani, de ezt a költségvetés rendezésére fordították. Ezzel a kormány megsértette a genfi feltételeket és Magyarország újra a Népszövetség ellenőrzése alá került. Royall Tyler és Henry J. Bruce személyében 1938 tavaszáig fennmaradt a gazdasági ellenőrzés és válságkezelési javaslatokat dolgoztak ki német minta alapján a bevételek növelésére és a kiadások csökkentésére.

A helyzet rendezése érdekében a kormánynak választania kellett a stabil árfolyam és a pengő leértékelése között, az utóbbit legerőteljesebben Popovics Sándor, az MNB elnöke ellenezte. Ennek oka főleg az inflációtól való félelem volt, ami az első világháborút követő hiperinfláció óta még mindig erősen élt a korabeli emberekben. A deflációs politika végül elhúzódó válságot eredményezett egészen 1938-ig, amikor a megváltozott pénzügyi politikát követően megkezdődött a növekedés. Ez a stabil árfolyam, ami túlértékelt valutát eredményezett, az exportra rendkívül rossz hatással volt.

Wikipédiából szerkesztve.