A fotó 1946. május 1-én, a felvonuláson készült. A tábla hordozója feltehetően finoman arra akart célozni, hogy abban az időben, és amennyire tudom, egy darabig még a későbbiekben sem találkozhatott a nép egyszerű gyermeke a boltokban, piacokon naranccsal.
Tessék tudomásul venni kérem szépen, hogy az átkos idők elmúltak. A dolgozó bármikor láthat narancsot. Nem biztos, hogy meg tudja venni, de látni láthat és már ez is nagy eredmény a történelmi fejlődés során. Mi több, a dübörgő haladás eredményeként már azt is elértük, hogy a Spanyolországból, Görögországból, vagy ki tudja honnan behozott narancs olcsóbb, mint az eredeti magyar alma.
Már ebből is jól látható, mekkora kincs a magyar föld minden terménye!
Emlékszem, mikor kis srác voltam a mamám minden nap csomagolt az iskolai uzsonnához egy almát, azzal a hátsó szándékkal, miszerint a gyereknek kell a vitamin. Az almát többnyire meg is ettem, mert szerettem. A „fő fogást”, nem mindig, de mert ha olyan volt, amit nem nagyon szerettem, akkor becseréltem valami másra a kollégákkal.
Harmadikban így lettem Albert keksz nagyhatalom az osztályban, mert a mamám – valószínűleg kényelmi szempontokból – minden nap azt adott egy csomaggal reggelire. Az említett terméknek igazán nem akarom rossz hírét kelteni, de én már az első nap se szerettem, viszont a harmadikon már kifejezetten utáltam. Bármikor odaadtam két összeborított zsíros deszkáért, pláne, ha még paprika esetleg hagyma is volt benne.
Még az én kis klapec koromban – 60-as évek vége, 70-es évek eleje – is nagy számnak számított a narancs. Nem volt olcsó és nem is lehetett mindig kapni, leginkább csak télen, az akkori gazdaságpolitika kifürkészhetetlen akaratának jegyében. Így esett, hogy a narancs az én, a valamivel a hátul gombolt nadrág fölött hordott fejemben, a karácsonnyal kapcsolódott össze. Mert karácsonykor mindig volt narancs. Hej, azok a fenyő- és narancsillatú karácsony esték – mondanám, ha el akarnék merülni az édes-bús nosztalgiázásban.
De minek tenném? A maiak nem is igen értenék az egykori hiánygazdaság legfőbb csodáját, a „nincs”-et. Mert most szinte mindig, szinte minden van.
Csak zárójelben jegyzem meg: szinte. Épp a minap esett meg, hogy életem párja megjegyezte, hogy Albert kekszet kíván reggelizni. Mit tehet ilyenkor egy hős lovag? Mén.
No, nem neki a hétfejű sárkánynak, de bizony egymás után hét közértbe (Budapest, Ferencváros), ahol minden volt, csak Albert keksz nem. Mit tehettem mást, javasoltam, az egészséges táplálkozás jegyében térjen át a szalonnás rántottára. Ezzel is bakot lőttem. Felvilágosított: a szalonnánál már csak a tojás a drágább…
Már ebből is jól látható, mekkora kincs a magyar föld minden terménye!
Ja, hogy ezt a mondatot fentebb is leírtam? Hát persze. Mert kérem az ismétlés a tudás jó édes anyukája. És sulykolni kell az ilyesmit, hátha a dolgozó magától nem jön rá. Ezt a trükköt meg a napi sajtóból tanultam. Képesek százszor variálni ugyanazt, hátha valaki beveszi, hogy ez minden országok és világok legkiválóbbika.
A borítóképen 1946. május 1. Budapest, Oktogon, a felvonulók egyik transzparense./Fotó adományozó: Berkó Pál/Fortepan 78644.
Új hozzászólás