Valami készülőben. Valami titokzatos hatalom keríti hatalmába énemet. Születnie kell, jönnie kell egy új csodának. Éreztem, bennem van, gúzsba kötte szabad akaratom. Ébred a világ! Jön a reggel! Mindig is volt reggele e világnak, de ma valamiképpen másként fújnak a szelek. Csirába szökkent az élet, a természet. Fut, kering, mint áram levegőben. Emelte hangulatom, lelkem száguldását. Magával sodort, mint "bomlott ócska kolomp"ot engem is. Hódító útjára indult az új, az Új világ rendje. A természet, az ébredő föld lüktetésének én is egy parányi részecskéje lettem. Görcsösen kapaszkodom bele, hiszen a föld, az a rög ahol születtem, az a talpalatnyi hely mely ápol, majdan betakar mindenem, lelke lelkem, ezt nem, ezt már nem szabad elengednem, nincsen az az emberfia aki kivegye kezemből.
Se tél, se nyár február, február hol a nyár, akár tetszik, akár nem, jön a tavasz, megy a tél. Igen, megy a tél, sze tavaszi szél vizet áraszt, ritmust, nótát, vágyat éleszt. Élni jó. Élni szép, és megkörnyékezett engemet is a tenni- venni, hasznosnak lenni akarás. Lassacskán olvadni kezd benned is a tél lerakódott dermedtsége. Ott motoszkál véredben, ereidben ez az új, rég nem tapasztalt érzés. Egyre hevesebben kalimpál szíved, s a földben levő magvacskák sejtelmes mocorgása, vajúdása fokozza ritmusát. Érthető, hiszen számtalan gyökerecske kap új erőre, sokasodnak, vékonyabb, érzékenyen elágazó leheletfinom erecskéket hajtva.
Duzzad a mag. Vetett ágyában utat csinál magának. Csirát ereszt, zsenge hajtása kél világosodáskor, amikor jön reggele a Kikelet. Kéri, esdekli, kívánja a nap melegét, utat tör magának a talaj, a föld, felszíne felé. És a föld? Mit csinál a föld? Hogyan válaszol? Mint anya gyermekének megszerzi napnak melegét,táplálja, babusgatja langyos fuvalattal, szétfolyó áramlattal. Erőre kap a zsendülő hajtás és megtörténik a csoda. A vajúdás, az új, a zsenge hajtás, mint szabadságától megfosztott lélek zöldellő reménye feltör, kidugja fejét maga szabad világában. Szétnéz a kinti világban, rámosolyog a korai égboltra, feslik, bomló- duzzadt rügyecskék bontogatják új remények új szelével szépségösen szép szirmaikat az én annyi mindent átélt bajlátotta földemen.
Oh, tavasz hírnökei, korai virágok, valami azt súgja nekem általatok lészen a változás előjelei Zöldellő Márciusnak. Sokszínűségetekkel újra és újra színezitek a világot. Az öröm, vajúdás, a szabadság utáni vágyódás minden lélekben megtörténik. A megújulás elindult, mint hó leve csörgedezik maga vájta árkokon lefelé. - "Indulok. Értem/ Jól tudom: értem/ értem üzenget a zsenge határ/ Szíved a bomlott/ Ócska kolompot/ hozd ide, hozd ide már" - a költő verssorai jutnak eszembe. Egyszeriben kinyílik előtted a világ, (virágok világa) és tenyerén hozza eléd, mint milliónyi színes buborékot az élet szebbik oldalát.
Kezem fejem alá kulcsolom, arcom nap felé fordítom. Jól esik melege. Engedem, hogy süsse, süsse, melengesse. Szellőcske kerekedik elő, szeme rajtad huncutkáson elidőz, játszik, simogat kényeztet kedvire. Hadd tegye! - magamban nótába kezdve. A csoda nemcsak a természetben, lelkedben is lezajlott. Tele lett szíved tavasz első viráginak szépségivel, a zöldellő remény zsenge illatával. Hány és hány eltelt esztendő után életemben először rátaláltam, felfogtam, miben is áll öregkorom szépsége. A valóságtól nem kell félni. Nem röstellem felvállalni, bevallani, hogy megélt teleim, megújuló tavaszim minden öregkori rigolyámmal, ráncaimmal együtt szépnek látom. Olyasképpen, mint bajlátotta földem, mely tenyerén elénk rakja zsenge, sokszínű virágit.
Dúdoló kedvem kerekede, nótázott a lelkem hazafele: "Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom" ... Valami szokatlan, van valami készülőben a levegőben:
- Új világ, Új hitek, Új szelek fonják koszorúba ékesítvén megélt életem fonalát az én annyit sanyargatott szerelmetösen szép bajlátotta földemen minden bútól örömtől virágba borulva.
Új hozzászólás