Nem tudom, hallották-e hírét a „Kék a béka” csárdának. Nem? Nem csodálom. A régen kiérdemesült kocsmát mi hívtuk így, a haverokkal. Volt valami hivatalos neve is, nagyjából ilyesmi: „123. Vendéglátóipari üzemegység”. De hallottam azt is, hogy mások, minden logikától mentesen „Szarvasként” emlegették.
Még kültelki viszonylatban sem volt túl elegáns hely, valamilyen minősítésen IV. osztályúnak lőtték be, ami alatt már nem is volt más színvonal. Az úri közönség is ennek megfelelő volt, leginkább az olcsó pia és a gyors berúgás reményében látogatta, és a vendégseregből feltűnően kevesen voltak a Magyar Tudományos Akadémia tagjai.
Csend, az mondjuk sosem volt, de balhé annál ritkábban. Nem csak azért, mert a csaposnak redőnyhúzója is volt, amelyet nem átallott a redőny feltolása és lehúzása mellett rendcsinálásra használni. Oda, kérem szépen, csupa udvarias ember járt. Nemigen fordult elő, hogy valaki beszólt volna valamely ismerősének és pláne nem idegennek. Még annyit se, hogy „Te tiszta hülye vagy!”.
Nem azért, mert ismerték a Biblia idevágó passzusát: „Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. ” (Máté evangéliuma 5, 22), hanem, mert nagyon könnyen előfordulhatott, hogy a megsértett úr fizikai formában fejezte ki nemtetszését. (Vesd össze: irgalmatlan nagy pofon.)
Mert ott, kérem, szép bárki lehetett, még akár okos is, mert a derék magyar polgár mindig is szeretett okoskodni, de erős nem. Főként, mivel a természet olykor kegyetlen törvénye szerint, mindig akad erősebb. Ezért aztán a hegyomlás méretű rakodómunkások is megválogatták a szavaikat. Nem mondom, hogy csupa tánc- és illemtanár járt oda – szerintem ilyen egy se volt közönség sűrű, tömött soraiban –, de mindenki észben tartotta a társadalmi együttélés alapszabályait.
Természetesen, előfordult hogy valaki megfeledkezett magáról, de ezt vagy a csapos vágta ki sürgősen, vagy más. És nem tudom melyik esetben járt rosszabbul…
Ja, és hogy miért jutott eszembe ez a régi kocsma? Leginkább arról, hogy egyesek a virtuális világ biztonságában elbújva igen durva hangot engednek meg maguknak másokkal – olykor hölgyekkel! - szemben. Ha ugyanezt a „Kék a békában” teszik, néhány nap múltán, feltehetően meglepve tapasztalják a reggeli fogmosás közben, hogy több a szemük, mint a foguk.
Hja, kérem, azok régi, átkos időkben még nem szabályozták – vagy, ha igen, akkor se érdekelt senkit – olyan szigorúan a népnevelést és ha elcsattant egy makarenkói pofon, akkor azt a sors kiszámíthatatlansága folytán, gyakran több is követte.
Nem akarom én idealizálni azt a koszos kocsmát, és a bánatnak se hiányzik. De néha eszembe jut, amikor hozzászólásokat olvasok kedvenc közösségi oldalunkon, hogy némelyeknek tán nem ártott volna, ha ott vesznek leckét illemtanból.
A borítókép illusztráció! 1965. Urak egy talponállóban / Fotó adományozó: Szalay Zoltán / Fortepan 198711.
Új hozzászólás