Még egészen fiatal, mondhatni hátulgombolós nebuló voltam, mikor úgy tájékoztattak: ki korán kel, aranyat lel. Ennek én rögtön megörültem, hogy akkor tuti, hogy én király leszek. Az ma már kideríthetetlen, hogy mely árukapcsolás folytán rögzül az bennem, hogy, akinek sok aranya van az király. Még egy normális gyerek észjárását is nehéz követni, hát még az olyan ebadtáét, aki én voltam.
Anno, alighogy beimádkoztak az ágyba, hogy ugyan már, aludjak egy kicsit, már ki is pattantam: részemről már aludtam és reggel van! Az esetek döntő többségében persze nem volt az - a szüleim még az igazak és fárasztó gyermekkel megáldottak álmát aludták –, de mivel jó gyerek voltam, nem csináltam „rajcsúrt”. Főleg mert sose tudtam meg, hogy mi az a rajcsúr... Ha tudom, biztosan csinálok.
Ott álltam hajnalok hajnalán, mind a hét esztendőm összes, kőkemény élettapasztalatával és azon törtem a fejem, hogy mivel foglalhatnám el magam szép csendben. Mert azt tudtam, hogy a fatertól akár bombagyártásra is adhatnám a fejem, az ő álmát a kisebb robbanások se zavarnák meg, de a mutter… Amilyen könnyen elszundított a tévé előtt, olyan könnyen fel is ébredt és mindig pont akkor, amikor a legjobb részek mentek a tévében a szombat éjszaka adott tizennyolc éven felüli filmekből. Az meg ugyebár kész ráfaragás volt, rögtön elparancsolt a tévé elől, hogy a gyerek ne nézzen ilyesmiket, mert árt a fejlődésének. És én mentem, hogy zavartalanul fejlődhessek még vagy öt percig. Kábé ennyi kellett, hogy ismét elszenderedjen és én, kis kihagyással folytathassam a filmnézést.
De hétköznap nem voltak éjszakai filmek. Mihez kezdhetett akkoriban egy vásott nebuló, ha el akarta foglalni magát, de a felnőttek még nem jutottak odáig, hogy feltalálják nki a kábeltévét, az internetet, az okos kütyüket és hasonló víg dolgokat? Nekem az a mókás ötletem támadt, hogy elfáradok a könyvespolcig, hiszen gyakorta láttam, hogy a fater leemel egy-egy kötetet, majd élvezettel elmerül benne. Gondoltam ezt én is kipróbálom, mert az öreget csak nem ejthették a fejére, hiszen egy olyan okos és kiváló fia volt, mint én!
És lőn. Nem volt nehéz dolgom, mivel viszonylag sok könyvünk volt, helyesen összeválogatva. Megjegyzem, azóta is ezt tartom a megfelelően összeállított könyvtárnak: sok kalandregény, krimi és egyéb ponyvák, mutatóba meg néhány tudományos mű. Arra már nem emlékszem, hogy mi lehetett az első könyv, amit a saját felelősségemre, teljesen önszántamból elolvastam, de arra igen, hogy az elsők között volt Agatha Christie Temetni veszélyes című műve. Nemigen értettem, mi lehet veszedelmes egy temetésben, akkoriban még nem vettem részt ilyen eseményeken, gondoltam utánanézek.
Sikerült is alaposan. Kint vacogtam a konyhában, no, nem a hidegtől, a cserépkályhánk rendesen dolgozott, befűtötte az egész lakást. Csak a frász kerülgetett. Mert az említett alkotásban mindenféle rejtélyek fordultak elő és ráadásul még holmi gyilkos is garázdálkodott. Csak azt sajnáltam, hogy nem derült ki mindjárt hajnalban, ki a tettes, mert közeledett a felkelés ideje, én meg bölcsen visszavonultam az ágyba, hogy ne kapjanak orv-olvasáson. De alig vártam a másnap hajnalt, hogy folytathassam a regényt…
És így ment ez napokig, talán hetekig. Egészen addig, míg le nem buktam, mint Rottenbiller úr. Csak zárójeles megjegyzés: „Rottenbiller Lipót főpolgármester egyszer sem bukott meg, igaz, Bécs kétszer is felállította a polgármesteri székből. Hogy honnan is jön a „megbukott, mint Rottenbiller” szólásmondás, azt talán nem is tudja már senki.” (Pálffy Lajos: Rottenbiller nem bukott meg soha / Forumhungaricum.hu)
Azért a kényelmetlen dolgoknak is lehet haszna. A lebukásnál kicsit be voltam tojva, mert a mutter kapott rajta az olvasáson, de nem lett büntetés az ügyből. Épp ellenkezőleg… Attól kezdve legálisan olvashattam. Bármit. Mert drága szüleim nem sokat törték azon a fejüket, hogy mi való a gyerek kezébe. Király ugyan nem lettem azóta se, de bizton mondhatom: azon a régi reggelen aranyat leltem.
A borítóképen 1909. Budapest V. Nádor utca 5., a felvétel a bérház (korábban Tigris Szálloda) egyik lakásában készült./Fotó adományozó: Schmidt Albin/Fortepan 86133.
Új hozzászólás