Még valamikor általános iskolás koromban döntöttem el: író leszek. Szerintem nem lövöm le a poént azzal, hogy elárulom: nem lettem az. Bőven elég, ha valaki elolvassa az általam közzétett sztorikat és máris tudhatja: megmaradtam tisztes képaláírás-gyártó kisiparosnak.
Mindig szerettem történeteket mesélni a kollégáknak az osztályban, a téren, tehát szinte magától adódott, miért ne írnám le azokat? Ha nem csak hallhatják, de olvashatják is a sztorijaimat, sokkal több embert tudok felidegesíteni és elkeseríteni a balgaságaimmal.
Első jelentős mérföldköve írói pályámnak egy dolgozat volt, azt hiszem ötödikben követtem el. A Ludas Matyiból kellett értekezést írni, én meg gondoltam, miért ne mesélhetném el a történetet a ludak szemszögéből? A lúd szép állat, okos állat és még finom is. (Vesd össze József Attila Kedves Jocó! Című költeményével, melynek első két sora így hangzik: „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni”.)
A dolgozatot beadtam. A következő órára a tanító néni annak rendje és módja szerint ki is javította és nem kis meglepetésemre azzal kezdte a füzetek kiosztását, hogy most ő fel fogja olvasni az egyik dolgozatot. És megtette! A végén nevetett, az osztály meg röhögött. Én viszont két ötöst kaptam, egyet a fogalmazásra egy másikat meg a helyesírásra. Meg egy hármast, mert akkoriban még az iromány külalakját is osztályozták. A hármast azért túlzásnak találtam, mert én is láttam, hogy ronda macskakaparás az egész, de a tanító néninek jó szíve volt és még kedvelt is.
Ekkora siker után úgy gondoltam, hogy a sci-fi irodalom nehéz mezejére lépek és egy délután, otthon, elkövettem az első sci-fi novellámat. Máig emlékszem, A kapitány macskája volt a címe. A sztori már nem annyira dereng, de az igen, hogy az alapötlet nem az enyém volt, egy szovjet író sztoriját variáltam addig, míg a saját szülőatyja sem ismert volna rá. Ebből is láthatják, már akkor is megértem a pénzemet, de legalább azóta sokat romlott a helyzet.
Aztán jött a kamaszkor, mikor a normálisabb irodalmi érdeklődésű gyerekek szerelmes versek írásába bonyolódnak, én viszont megalkottam az „Az új körzőkészletek, megcsomózott tűvel” kezdetű eposzomat, amelyből, az olvasóközönség nagy szerencséjére, többre nem emlékszem.
Aztán, ahogy továbbcseperedtem és külsőre egészen felnőttnek néztem ki, félretettem az irodalmi ambíciókat. A számítógépes programok írásáért sokkal többet fizettek. Jó, elkövettem a szaksajtóban pár cikket, de azokat legfeljebb a fater értékelte, aki bár egy büdös szót nem értett belőlük, eltette az összes lapot, amikben megjelentek a dolgaim. Komolyan elbőgtem magam, mikor a halála után a cuccai között matatva ráakadtam a régi újságokra…
Utóbb, mikor már végképp kiderült, hogy sose nő be a fejem lágya, összehoztam pár feltűnően sikertelen regényt, amiken, ha tisztelt olvasók nem is szórakoztak valami jól, én viszont igen, míg összefirkáltam azt a tömérdek marhaságot.
A vége a dolognak meg az lett, hogy egy nem annyira szép, téli napon támadt az az ötletem, hogy blogot indítok egy közösségi oldalon. És lőn… Ezt olvassák most önök. Most mondják meg: érdemes volt ennyit vacakolni?
A borítókép illusztráció! Olvasó gyerek. Mert mindig így kezdődik… Először csak olvas, aztán azt hiszi, ilyet ő is tudna írni. / 1960. Budapest VIII. Szentkirályi utca 22-24. III. emelet./Fotó adományozó: Berkó Pál/Fortepan 78731.
Új hozzászólás