Nézd, Október, mi más egyebet, magam hoztam elidbe. Tudnod kelle:
- Két egyforma „Ősz” nem emlékszem lett volna életemben. Hogy is magyarázzam? Nos, más szemszögből láttam világodat, hatott rám szépséged leánkaként, fiatalságom idején, felnőttkorban és ma, vénülő őszeim őszében. Az életkor hozná magával?
Szeretek ősziesen az Őszben lenni. Mindenhol, mindenben kínálgatja magát szépsége. Szeretek levélszőnyegén járni- kelni. Keresem a napos helyeket. Jól esik napnak melege. Leülök. Elidőzök. Ideig- óráig elvagyok magammal.
Belekapaszkodok ülőalkalmatosságom karfájába, felállok. Úgy bámulok. Mintha soha nem láttam volna, pedig láttam, a levegőben szélfútta falevélkék szállingóznak. Ma már másként érzem, látom öröm- haláltáncukat. Közülük vajon melyik is vagyok én??? Amelyek elémbe hullnak, igaz, hogy nehezen, lehajolok és a legszebbeket magamhoz veszem...
Nem lehet nem hallani:
- Apró nesz, halk zizzenés, mocorgás, madárhang, szárnysuhogások, surranások bokor alján lapik között, apró gyermekhangok, léptek ritmikája, az utca életének zsivaja, koppan az eső..., megannyi sejtelem... bennem is megmozdult egy lágyan simogató, őszies hang... Arany és bronzba öltözött vigasságában ott lappang kesergése is az elmúlás szomorodásában. Istenem, be szép is az Ősz. A természet egyik kiváltságos csodája, istenségek kegyeltje. Minden pillanata más és más. Mint napszakoké, váltakozik arca pírja. Úgy tűnik, legalábbis nekem: - hulló falevélkék színeivel, levegőben úszó pókszötte ökörnyállal összefércelve, érett bogyókkal kigomboztatva, esőfelhők sűrű könnyűivel kizsinoroztatva megszüli a maga Ódájat, Szinfóniáját.
Valóban... dallamossága, zeneisége, sokszínű muzikalitása megérintik lelkem húrjait is. Hirtelen jött gondolat, (hogy is kerülhette el annyi őszön át figyelmem): megláttam az Ősz arcának, szépségének egy másik énjét: olyasmit, mintha a természet őszbeborult világa egy csodálatos hangszer lenne, sok-sok, sokféle, sokszínű falevél- hangjegyecskékkel kidiszítve... Ez lenne az annyit emlegetett „Őszi muzsika”. Varázslatos színvilágának- fakó szintelenségének, azaz bú és örömnek virágba borulása? Micsoda melódia, micsoda hangszín, micsoda hangfekvés... csupa zene! - fogalmazódik meg bennem.
És ebben, a csupa zene harmóniájában- disszonanciájában, te is ott vagy... te, az ember... öregedő szemmel... őszülő hajkoronád őszes alkonyában...
Új hozzászólás