Néhány gondolat az Engesztelő Kápolna ügyében - avagy, katolikus viták, a balszfémia határán...

Mostanában gyakran felmerül bennem a kérdés, miközben éjszakánként ezernyi gondolat suhan át az agyamon, hogy minek azokat megírni… és kinek? Hiszen, az emberek zöme alig olvas el öt sornál többet, és csak a hangzatos jelmondatokra kíváncsi, amelyek akár gyermekkoromban, egy másik rendszerben is íródhattak volna. Ha el is olvassák, nem biztos, hogy meg akarják érteni, miről szól valójában egy-egy cikk. A legrosszabb azonban az, hogy ma már nem lehet őszintén, szabadon írni.

Nem, nem azért… hiszen, nincs állami cenzúra és nincs diktatúra. Maga a jól irányított közvélemény határozza meg, hogy a cikkíró miről írhat, és mit gondolkodhat. Sokan vannak, akik nem hangoztatják a véleményüket, akik hallgatnak, türelmesen, reménykedve várnak és teszik a dolgukat a hétköznapokban, akár írók, akár olvasók...

Miért írom le ezt mégis, ez alkalommal leplezetlenül? Mert, van az a pillanat, amikor azt mondja az ember, hogy elég, és ne tovább! Amikor nem lehet bármit szó nélkül hagyni. 

Ez esetben éppen az a szomorú, hogy Adventben, a boldog várakozás időszakában történt olyan eset, ami miatt meg és fel kell szólalni. Pedig, mennyire boldog várakozásnak kéne lennie, olyannak, amely lefoglalja és izgalommal tölti el minden gondolatunkat! Aki szülő, visszaidézi, milyen örömteli izgalommal várta az utolsó hetekben a gyermek születését. Képzeljük hát el, hogy ebben a feszült várakozásban egymásnak esnek a családtagok… Ilyesmire senki sem vágyik.

Krisztusra, a Megváltó születésének csodájára várni nem ezerszer nagyobb öröm és kiváltság? És, ekkor arra ébredni, hogy a keresztények nagy családja összevész és haragosan vádolja egymást – egyszerre düh, elkeseredés és csalódás.

Teszik ezt egy immár megszentelt építmény ürügyén. Zúgolódnak, gúnyolódnak a jó keresztények, mert egy kápolna anyaga, formája, mérete, ára és állaga nem olyan, amilyennek elgondolták vagy amilyennek valaki elgondolta. Mindenki mondja vehemensen a magáét, állít és másoknál mindent is jobban tud. Legyen hát – mondhatnánk –, „demokrácia van, belefér”… hogy klasszikust idézzek…

Említhetném persze, hogy mostanra oda jutottunk: az állatok mellett már a tárgyak is olyan rangra emelkedtek, miszerint az embernél előbbre valók… minden előbbre való. Amíg egy freskót, veszprémi ólomüvegablakot körömszakadtáig védenek, addig az elüldözött, öreg papok sorsát szemrebbenés nélkül nézik, és sehol nem emelnek szót az érdekükben, hacsak egy kósza újságíró egy kósza cikkben meg nem említi sorsuk rosszra fordulását. Nincs hely számukra a szálláson… akárcsak egykor Betlehemben… A népek megetetik a kóbor kutyust, cicát, de az utcán haldokló mellett érzelem nélkül mennek el. A gyermekek nehéz sorsát rezzenéstelen arccal fogadják, azokét az ártatlan gyermekekét, akik Krisztusnak a legkedvesebbjei, és akiknek a lelkét az érzéketlen felnőtt világ naponta megrontja, mérgezi. Tömve vannak az üzletek, de az éhezőkre, a rászorulókra csak kevesen gondolnak... ehelyett templomot meszelünk hófehérre, horribilis összegekért! Kereszténység ez valójában? Követjük-e Krisztust, vagy csak hazudozunk önmagunknak és egymásnak is?

Mert nekünk, keresztényeknek mostanság egészen másra van gondunk. Sorolhatnám a bűneinket, de értelmetlennek látom, hiszen erre vakok és süketek vagyunk. Mondhatnánk, hogy „jól van az úgy”, lelkünk rajta… hiszen, a szabad akarat nagyúr… – és a Sátán kényelmesen hátradől és kér egy kávét…

Csakhogy, most egészen más történik.

A Szent Anna-réti kápolna ürügyén egyesek odáig merészkedtek, hogy kijelentik: ők tudják igazán, mit akar az Isten.

Hát, eddig és ne tovább!

Hogyan képzeli magáról az ember, hogyan meri azt képzelni e szánalmas kis porszem, hogy bármit is felfog Isten tervéből és logikájából? Akár hagyományápoló harcos, akár a mai káosz hithű követője… Hogyan merészeli azt gondolni, hogy ami a mi szemünkben pompa és csillogás, az a Fennvalónak is tetsző és általa elvárt? Hogy merjük azt képzelni, hogy a mi szánalmas tevékenységünk hasonlítható a Teremtés csodájához? Hogy merjük azt képzelni, hogy Isten emberi mintára tervez, hogy templomot kér megépíteni egy látomásban, tervrajzokkal, helyszínnel stb…? Mi tartjuk magunkat mindentudóknak, amikor a legalávalóbb élőlénynek is oly’ tökéletes az isteni tervezése, hogy kiállja évezredek próbáját és az idők teltével is ugyanolyan tökéletes marad? Megvetően lecsapjuk a szúnyogot, miközben ajnározzuk a magunk építményeit? Mellőzzük az Evangéliumot, miközben készpénznek veszünk és szentnek tartunk látomásokat és magán-kinyilatkozásokat, még ha homlokegyenest szembe mennek is Krisztus tanításával és példájával? Miért kérne tőlünk Krisztus emberi pompát, amikor emberként köztünk járva is mellőzte azt? Hogy van bátorságunk tehát megkérdőjelezni isteni voltát, amikor földi királyként ünnepeljük egy magán-kinyilatkoztatás ürügyén? 

Ez arcátlan blaszfémia, keresztény, hagyományőrző köntösbe bújtatva!

Talán nem ártana megértenünk végre, hogy Krisztus nem földi dicsőségre vár, hanem bűnbánatra, alázatra, példamutató életre és imára. Egy mustármagnyi hitre, amely hegyeket mozgat, gyógyít és feltámaszt, ahogyan azt az Evangéliumban olvassuk. Az égi Édesanya pedig, nem fényűző palotára, tornyos templomocskára vár gyermekeitől, hanem arra, hogy a kezét megfogják. Hiszen, nem olyanok vagyunk-e, mint a pajkos gyermekek, akit kirántják kezüket a szülő kezéből, majd elesnek és sírva, vérző sebekkel kapaszkodnak újra az anyai kézbe?

Szálljon magába végre mindenki! Ne egymásra mutogassunk, és ne képzelje senki magáról, hogy másoknál különb! Hangzatosan hirdetjük, hogy a hagyomány mindenekelőtt, de a gyakorlatban már a szinodális Egyházat szolgáljuk azzal, hogy megmondjuk, mit és hogyan kéne megcselekednie az Egyháznak, a Bíborosnak és rajtunk kívül mindenki másnak. A keresztény embernek egyszerű dolga van/volna, hiszen az Új Szövetség, mindenki számára érthető „használati utasítás”.

Vajon mennyivel lesz egyszerűbb majd az utánunk jövőknek hinni? Őket majd üldözik… talán épp a mai kor képmutató, Jézus nélküli, de Jézusra hivatkozó kereszténysége miatt is. Éppen annyira lesz számukra „egyszerű”, mint azoknak, akik hajdan a fogolytáborokban és a börtönökben miséztek egy-egy szem szőlő levével és egy száraz fekete kenyérrel, amelynek morzsáival áldoztatták meg rabtársaikat Dachauban épp úgy, mint a Gulágon...   

Ne legyünk hát meszelt sírok és képmutató farizeusok, mert az, nem az üdvösségre vezető út. Ne imádkozzunk lélektelenül, mantrázva a Miatyánkot, hanem kérjük hitünk megerősítését, kérjünk alázatot, türelmet és őszinte megbánás után, bűneink bocsánatát. Álljunk meg Krisztus előtt gyermeki lélekkel… és akkor a Karácsony valóban a Szent Krisztusi Fény Ünnepe lesz a keresztény magyar lelkekben. Mert csak így lesz jogunk a Szent Anna réti kápolnánál együtt örülni Krisztusban!

Czeglédi Andrea