Igazságot a mártíroknak, dicsőség a hősök emlékezetének!

Nehezen szavakba önthető gondolatok dobolnak a halántékomon. Tegnap a doni hősök és áldozatok emléknapján elképedve olvastam néhány hozzászólást a közösségi oldalon, egyfajta gyűlölet-cunamit, éppen a gyásznapon…

Tudod, vannak dolgok, amelyekre nem lehet elfogadni a valótlanságot, a felemásságot, vagy az aránytévesztést, mert az megmérgezi a lelket, felkorbácsolja a lelkiismeretet és meggyalázza őseink emlékezetét.

Itt a világhálón nincs tér és idő, hogy hosszasan írjak Neked, de röviden el kell mondanom, amit gondolok és az értékítéletet Reád hagyom!

Trianon után Európa öt esztendőt jósolt csupán a bűnös módon szétszabdalt maradék-országnak, de a magyarok bebizonyították azt, hogy a fajtánkon nem fog ki sem „turáni-átok”, sem idegenből jövő veszedelem sem. Az ország talpra állt. Mert Magyarország - amely évszázadok óta ellenállt külső és belső ellenségei támadásának- ezer és ezer sebtől vérzett már, de ennek a megnyomorított nemzetnek mindig nagy volt az életösztöne. Ez a nemzet elhívásra született. Ez ország élni akart.

Ugyanakkor elvitathatatlan sorsszerűség, hogy a világ a „Nagy háború” igazságtalan lezárása után előre borítékolható volt a második világháború.

Állíthatunk sokfélét, de Magyarországnak sem földrajzi, sem politikai helyzete miatt nem kerülhette el az újabb háborúba való belépést, egyedül csak abban volt korlátozott döntési lehetősége, hogy a nagyhatalmak közül melyik oldalára álljon. A semlegesség, csupán álomszerű vízió, esetleg néhány hónappal lehetett volna tolni a hadba lépést, ám ne felejtsük el, hogy a környező magyarokra acsarkodó nemzetek, már mind a III. Birodalom mellé sorakoztak fel. 

A „Nyugat” és az USA messze volt, a III. Birodalom és a Szovjetunió lehetett csak alternatíva. A bolsevizmus 1919-es megtapasztalása és a revíziós igényeink támogatása okán, hazánk a németek oldalára állt.

Mindez tényszerűség, de, hogy eljussunk az írásom magvához, az időben nagyot kell ugornunk:

A második világháborúban 1943. január 12-én kezdődött meg a Don-kanyarban a sokszoros túlerőben lévő szovjet Vörös Hadsereg gyilkos támadása, amelyben a 2. magyar hadsereg 204000 katonája közül mind arányaiban, mind összességében is, nagyon nagy volt veszteség. Uriv, Scsucsje, Korotojak. 

Kimondani is rossz.

Ahogyan leírom ezt a mondatot, már szinte hallom is a riposztot:

„Akkor mit kerestek a katonáink ott?” 

Jogos és fájó témakör, amelyre sokáig elmaradtak, vagy hamisak voltak a válaszok. 

Ahogyan fentebb írtam, a német és a szovjet között lehetett választani s az akkori magyar vezetés a revíziónkat támogató németeket választotta. Így jutunk el a Kassát ért bombázás után a Szovjetunió 1941-es megtámadásáig, majd jött a folytatás:

1942. január 20-án Keitel vezértábornagy érkezett hazánkba, meghozva Hitler döntését, mely szerint a Szovjetunió elleni nyári offenzívába, Magyarországnak is részt kell vennie. Államvezetésünk ki akart térni a követelés elől, de félve attól, hogy ha nem tesznek eleget a parancsnak, úgy a náci Németország lerohanja hazánkat (mint, pl: Szlovákiát), és erőszakkal viszik a frontra fiainkat, koncentrációs táborokba a magyarországi zsidókat, államgazdaságunkat kisemmizve teljes elnyomás alatt dobná oda Magyarországot koncként a szomszéd országoknak. Másfelől felső vezetésünk előnyöket is remélt a németek melletti háborútól, de választási lehetősége valójában nem volt, a 2. magyar hadsereg a Don-folyó felé megindult.

Az események további menete és a fájó emberi-anyagi veszteségek ismertek előttünk, de az önvád helyett inkább kérdőjelezzük meg a szövetségest! 

A magyar hadvezetés számos alkalommal jelezte, hogy a magyar csapatok felfegyverzését és ellátását a németek vállalták magukra még a doni kijövetel előtt. Ugyanakkor a németek októbertől kezdődően sorra vonták ki a magyar csapatok védőállásai mögül a német hadosztályokat. Ezt nehezményezte is vitéz  nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter, 1942 őszén tett látogatásán, a fronton:

„Tapasztalataim nem voltak megnyugtatóak. Hiány mutatkozott igen sok felszerelési tárgyban. Ezek pótlása csak úgy volt elképzelhető, hogy a németek végül beváltják ígéreteiket. A legnagyobb aggodalomra azonban az adott okot, hogy a hadseregünknek fegyveres létszámához képest túl nagy kiterjedésű frontot kellett tartania.”

Maga vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka is nagy eréllyel szorgalmazta hadseregünk helyzetének javítását. Kikelve magából ordított Witzleben vezérőrnaggyal, mikor a német egységek egyre-másra szivárogtak el bakáink mögül. Decemberre, annyira kiéleződött közöttük a helyzet, hogy Jány vezérezredes a német tábornok előtt kijelentette:

„Ha ez így megy tovább, kész vagyok arra, hogy hadseregemet önhatalmúlag kivonjam az arcvonalból, hátra arcot csináltatok és elvonulok haza, Magyarországra!”

Említhetném még v. Szombathelyi Ferenc, vezérezredes a vezérkar főnökének, Mészöly Elemér vezérőrnagynak, vagy Hennyey Gusztáv altábornagynak az állásfoglalását stb, de felesleges lenne.

A magyar hadvezetés minden hadianyagra és felszerelésre vonatkozó kérése, követelése hiábavalónak bizonyult. Birtokomban van vitéz, nagybányai Horthy Miklós kormányzó 1942. december 24-én írott levelének szövege Adolf Hitlerhez, melyben kéri a német haderők felduzzasztását vagy a magyarokkal való cseréjét a doni frontszakaszon. Kérése süket fülekre talált.

Mit tehetett volna a kormányunk, vagy mit tehetett volna a 2. Magyar hadsereg?

Már 1943 elejétől kísérleteket tett vezetésünk a kapcsolatfelvételre a nyugati hatalmakkal, de nem volt semmi felelet, ill ami volt, abban nem volt köszönet. A németekkel való nyílt szembeállás a fronton, vagy a fegyveres attack, csupán idea lehetett, hiszen Dávid és Góliát küzdelmét nem vívhattuk meg. Akartuk hinni, hogy mégis szövetségesek.

Így jutottunk el 1943. január közepéig, a doni-áttörésig és az orosz mészárszékig. Ahol a katonáink hősiesen küzdöttek, amíg bírták, amíg lehetett.

Eleink érettünk is küzdöttek, ha olykor reménytelenül, megkeseredett lélekkel, de hűségesen.

Hát, ezért kell nekünk a hétköznapokban is kitartanunk!

Ezen buzgólkodjunk, ezen iparkodjunk, ez a legfontosabb feladatunk.

Hogy megmaradhassunk…

Isten áldd meg a magyart!

 

Zetényi-Csukás Ferenc