A magam világában

(Ez nem mese ez maga a valóság, kiszínezve az én mesevilágomból hozott képzeletemmel.)

Nem volna szép a részemről, ha szó nélkül engednélek elmenni Augusztus. Nem áll szándékomban szépségesen szép kinézeted megkérdőjelezni, szégyenem, hiszen ragyogásodnak máshun helye Tündérkertünk tündérvilágában, mert ott a helyed. Innen a kövekről, erről a helyről kezdődött veled minden Augusztus, érkezésedtől mostanáig, sze már napjaid végét járod. 

Nem vagyok se különc, se csudabogár, csupán éltem a körülményeknek, koromhoz megfelelően az életadta lehetőségeimmel. Itt érzem jól magam az Olt közeliben. Talántán megfogalmazhatnám úgy es, hogy bajlátotta szülőföldem e talpalattnyi helyén találtam rá a magam világára. Ez az én világom, ebben vagyok otthonos, innen kaptam napjaidnak legszebb pillanatait. Köszönöm szépen, Augusztus. Ide kötnek érzéseim, vágyaim, álmaim, múltam, emlékképei, megélt jelenem. Engedelmeddel összegyűjtenék egy bokrétára valót és csukrocskát kötnék belőlük útravalóként a tiszteletedre.

Ez a világ az a világ mely sokat ígér sokat is ád, ahol először hallottam meg bensőm csendjének hangját, csendem hangjának békességét, nótafáját. Nekem is hihetetlen, ez a hely az ahol kötődések, feszültségek nélkül szabadon mozoghattam, megynyílt lelkem, s mint madárkát engedtem magosba ívelni, ágvirágra, virágra leszállni, virágot csókolva ringatódzni, miközben lelkem nyugodalmára kiénekeltem magamból örömimet, szomoromat virágba borulva. Egyszóval szárnyat adtam szabadság utáni vágyaimnak. Nótába öltöztettem lelkem, majd papírcsónakba tettem, szabadjára engedtem, hogy az én szerelmetes folyóm árjának sodrása hadd vigye lefelé hordalékaival együtt egy ismeretlen világ felé. Köszönöm a reggeli fényeket, fűszálon csillogó harmatot, a nyárvégi alkonyt, égető napodat, tiszta égboltot, esőfelhők utáni vágyakozásom a felhőtlen égen. Köszönöm a hirtelen jött- ment futó záporokat és még sok -sok más egyebet...

Részese voltam, láttam az Olt menti réten a szárazságtól tikkadó földet víz után tátogó ujjnyi repedéseivel, a színét vesztett sirült faleveleket, sárgult fonnyadt fűszálakat. Még a hely is perzselt, ahol eljártál, bojtorján és egy- egy szárazságot tűrő virágkóró, vízbehajló fűzfák bokrok, uralta, uralja a helyet. És hogy mi oknál fogva, mégis szeretem. Szívem- lelkemből kötődöm hozzá, megszállottja lettem. Ez a világ az én otthonom, Tündérkertem. Voltak jó és rossz napok. A jókból erőt merítettem, a rosszakat pedig szebbé tették a másnapok. Órákig elücsörögtem a köveken, belebámultam a körülöttem levő világba. Sehun egy emberfia és lelkem nyugodalmára jó hangosan, ahogy csak kifért torkomon kieresztettem hangomat, összecsengve az Olt vizének dallamosságával nótába kezdtem. Nótám ritmusát, dallamosságát versbe, történeteimbe szedtem magam, napjaid örömére lejegyeztem, megénekeltem: Ha nem volnál én sem lennék/ Mint forgószél útra kelnék/ Útra kelnék könnyim folyna/ Olt vizébe belefolyna/ Olt vizébe belefolyna- juta eszembe.