tavasz

Édesanyám rózsafája, orgona ága, barackfa virága, öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára, illatoson... Mi löve vélem magam sem tudom. Úgy érzem magamra maradtan vagyok, mintha csak az anyám szeretne. Szótalan csendemben anyámra gondolok. Kevés fényképem van róla. De ja szívem teli vagyon, mint rózsafának lombozata, mint rózsaágnak ágvirága, emlékeim sokasága, fődig hajol, fődig húzza...

Akárcsak Áprily Lajos búvópatakja, úgy búdokolok én is a lélekpusztában.  Folydogálok a magam vájta medrecskémben. A fák sűrűi között beszivárgó nap beragyogja utat vájó  medrem  partját. Áthatol tiszta vizemen. Majd a  fodrozó víz tetején huncutul elidőz. Simogatja vízmosta köveim. Nézi, ahogy habzó vizem mossa- mossa, simára – laposra kavicsaim idők óta. Ilyenkor, a fénytől  megtelik a lelkem, benne az élni akarás, a derű. Napsütötte kedvem egekig ér...

Hunyor téli álmából ébredezett. Pislogott, hunyorított. Gyökerében mocorgást érzett. Nemsokára csirába szökkent. Nőtt- növekedett majd kidugta fejecskéjét a hó alól. Körülnézett a fehér mindenségben. Színes virága ott díszelgett a hó felett. Körülötte imitt- amott megjelent a fehér, sárga, lila, az illatos piros hunyor is. Mindenkinek jó reggelt! – köszöntötte virágos kedvében téltemető társait. Épp időben érkeztem! Gyertek velem! Temessük el a telet...