A mohácsi csata

Szőnyi Balázs írta 2020. 08. 29., szo - 19:01 időpontban

Amikor 1521. augusztus 29-én török kézre került Nándorfehérvár, Nagy Szulejmán szultán hátradőlhetett, mert hatalmas akadályt sikerült legyőznie. Ezek után a Porta következő, teljesen logikus lépése már Buda volt, de legalábbis hogy az Alföldre kijutva a Magyar Királyság törzsterületén kényszerítse csatára a keresztényeket.

Amikor 1526-ban a szultáni sereg nyugatnak indult, II. Lajos udvarában biztosra vehették, hogy nagyszabású, döntő összecsapás készülődik. Szulejmán is erre számíthatott, hiszen tudta, a magyarok mindenképp megpróbálják majd megállítani.

Keleten a perzsáknál működött a felégetett föld taktikája, visszavonultak a nyitott határon, még fővárosukat is veszni hagyták a stratégiai cél érdekében. Itthon, a sűrű népesség és településhálózat okán erről szó sem lehetett.

Az időjárás abban az évben nem kedvezett a töröknek, gyakori esők, áradások hátráltatták a nagyjából 50 ezer főt számláló had haladását. Csak nyár végén tudta kiverekedni magát a magyar alföldre, ahol végül Mohácsnál vívták meg a Magyarország számára később végzetesnek bizonyuló csatát 1526. augusztus 29-én.

Ez volt az első, az ország központi területén megvívott, nagy stratégiai ütközet a török elleni harcok során...

A Jagellók uralkodásának 36 éve alatt Hunyadi Mátyás egykori erős és központosított birodalmából egy gyenge, széttagolt, ellentétektől feszített ország lett. A bárók II. Ulászló (ur. 1490-1516) idején drasztikusan komolyan leszűkítették a király mozgásterét, a gyermekkorban trónra lépő II. Lajos alatt pedig már közvetlenül az uralkodó befolyásolására törekedtek. Az 1520-as évek Magyarországát eközben belső törésvonalak szakították szét: bár a nemesek az 1514-es parasztháború során közös erővel szorították vissza a jobbágyságot középkori státuszába, az arisztokrata és köznemesi párt egymással is ádáz harcot vívott.

A Báthory István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda köré tömörülő ligák küzdelmének a tétje természetesen a fiatal király befolyásolása, és a másik oldal erejének letörése volt, ami mellett nem maradt idő és energia az ország valós problémáira. Bár Lajos fiatal kora ellenére meglepően erőteljesen próbált kitörni reménytelen helyzetéből, a nemesek és a szövetséges uralkodók – Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg és V. Károly császár (ur. 1519-1556) – érdektelensége, a Fuggerek pénzügyi nyomása mint megannyi béklyó tehetetlenségre kárhoztatta a királyt.

A helyzet pedig kezdett veszélyessé válni, hiszen az Oszmán Birodalom új szultánja, a fiatal Szulejmán az oly sok évtized óta sikeresen ellenálló Magyarország meghódítását tervezte. A királyság katasztrofális helyzete aztán az 1521-es török hadjárat után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hiszen a végvárrendszer kulcsa, Nándorfehérvár úgy esett el, hogy Lajos hadai még csak el sem indultak felmentésére, később pedig anélkül oszlottak fel, hogy megpróbálták volna visszafoglalni az erődöt. Az arcpirító 1521. évi vereség néhány hónapra ugyan felkeltette a rendek lelkiismeretét, de egészében véve a torzsalkodás később is fontosabb maradt a határok védelménél. 1526-ban a történelem sok szempontból megismételte önmagát, de a tét és a veszély ekkor már sokkal nagyobb volt.

II. Lajos udvara a Mohács előtti hónapokban számos figyelmeztetést kapott a készülő török hadjáratról: a Budára menekülő szerb Bakics Pál már 1525 végén hírt adott a Porta tervéről, de az európai nagypolitika fejleményei is valószínűsítették Szulejmán támadását. I. Ferenc (ur. 1515-1547), „a legkeresztényibb” francia király ugyanis szövetséget kötött az Oszmán Birodalommal, hogy így próbálja meg letörni a kialakuló európai Habsburg hegemóniát; II. Lajos, mint a dinasztia legközelebbi szövetségese tehát jó eséllyel számíthatott egy délről jövő támadásra, ami az 1521-es események után egyébként is várható volt. Mindennek dacára később sem Ferdinánd, sem V. Károly császár nem tartotta fontosnak, hogy segítséget küldjön Lajos számára, igaz, saját országai sem jeleskedtek ebben. Bár Csehországban – mely ugyancsak a Jagelló uralkodó birtoka volt – a tavasz során megkezdődött a toborzás, az 1526-os rákosi országgyűlésen tárgyaló rendek ismét találtak maguknak „fontosabb” kérdéseket a határok védelménél.

Pedig a török katonai gépezet sem működött kifogástalanul, a felvonuló Szulejmán ugyanis értékes napokat vesztegetett el a mocsaras szerbiai Morava folyó környékén, és csak június végén érte el Nándorfehérvárt. Ennek az időnek azonban senki nem vehette hasznát; beszédes, hogy Lajos kezében ekkor még csak a VII. Kelemen pápától kapott 50 000 arany volt, és egy levél, melyben VIII. Henrik angol király (ur. 1509-1547) segítséget ígért számára. Az események tehát hasonlóan alakultak, mint 1521-ben: a királynak újfent nem volt pénze sereget toborozni, a nemesség pedig ismét vonakodott hadba vonulni. A szervezést minősíti, hogy II. Lajos július 2-ára rendelte el a gyülekezőt Tolna mellett, de ő maga is csak 20-án hagyta el Budát. Ekkorra Szulejmán már kényelmesen átkelt a Száván, megostromolta Péterváradot, július 27-én pedig elfoglalta Újlakot is. Mivel Eszék őrsége harc nélkül megadta magát, a szultán augusztus elejére komolyabb ellenállás nélkül eljutott a Dráva folyóig.

Nyilvánvaló, hogy ha lett volna rá lehetőség, akkor – miként 1521-ben – a királyi hadak meg sem indulnak a török ellen; ebben a hadjáratban azonban Szulejmán célja már nem egy erődítmény elfoglalása, hanem egy döntő csata megvívása volt, ezt követően pedig bizonyára hűbéri sorba kényszerítette volna a magyar uralkodót. Választási lehetőség híján a király augusztus 6-ára levonult Tolnára, és 24-én Mohács mellett táborozott le, hogy ott várja be a közeledő ellenséget; Lajos végül egy 24 500 fős sereget tudott mozgósítani, melynek zöme magyar nemesekből és zsoldosokból, valamint Burgio pápai követ segédcsapataiból állt. A királyi haderő emellett 85 ágyúval is rendelkezett. Lajos helyzete mindazonáltal nem volt reménytelen, mert Csehországból és Szlavóniából is jelentős seregtestek indultak, igaz, Szapolyai János segítségére nem számíthatott.

Az ország keleti felén táborozó erdélyi vajdát később sokan vádolták azzal, hogy cserben hagyta királyát – sőt, azt is mondták, hogy későbbi megválasztására tartogatta seregét –, ám a valóságban a királytól érkező ellentmondásos parancsok és az erdélyi toborzás lassúsága lehetetlenné tette beavatkozását. Szapolyai távolmaradásánál sokkal végzetesebb volt, hogy a magyar sereg hagyta Szulejmán erőit átkelni a Dráván, mivel a folyó jelentős helyzeti előnyt biztosíthatott volna Lajos számára. Bár a Mohácstól 7 kilométerre fekvő mocsaras harctér jó választás volt – hiszen kifárasztotta a felvonuló oszmánokat –, Tomori Pál és Szapolyai György, a két megbízott hadvezér számos olyan hibát vétett, ami tovább rontott az amúgy sem rózsás esélyeken. Ilyen szerencsétlen döntés volt például az, hogy a keresztény sereg már augusztus 29-én elvállalta az ütközetet, holott a későbbi napokban két jelentősebb hadtest – Frangepán Kristóf horvát bán és a cseh erők – érkezésére is számíthatott. Így a legalább 60 000 fős török haderővel és 150 ágyúval mindössze 24 500 magyar vitéznek kellett szembenéznie.

A magyar fővezérek augusztus 29-én már a reggeli órákban hadrendbe állították seregeiket, de az oszmánok csak kora délután érkeztek meg a harcmezőre. Bár a csatáról számos leírás maradt fenn – Brodarics István szemtanúja is volt az ütközetnek –, az események nagy része nehezen rekonstruálható. Annyi biztos, hogy Tomori és Szapolyai két sorban állították fel erőiket, amivel erősen kockáztatták azt, hogy a törökök bekeríthetik őket, mindazonáltal ez a stratégia nem volt értelmetlen: a terep miatt az ellenség csak egymás mögött tudta felvonultatni az egyes hadtesteket, így először a ruméliaiak érkeztek meg Mohács mellé, az anatóliaiak pedig csak 2 órával később tűntek fel. Tomori abban bízott, hogy képes lesz a török seregrészeket külön-külön legyőzni, így aztán a délután során – talán 3 óra körül – rábeszélte II. Lajost a támadásra.

A helyzet igen kedvező volt, mert a törököket kifárasztotta a mocsaras terep, és táborverésre készültek, így aztán meglepte őket a váratlan lovasroham. A híradások szerint a ruméliai gyalogság meg is futamodott a magyarok elől, ám tisztázatlan okokból – vélhetően a janicsárok fegyelmezett sortüze miatt – a támadás nemsokára kifulladt. A keresztény lovasság nagy része elmenekült, miközben a Perényi Péter vezette balszárny összecsapott az anatóliaiakkal; a mohácsi síkon kibontakozó török túlerő aztán rövid idő alatt visszaszorította a magyarokat, és másfél-két óra után be is kerítette a király seregeit. Az oszmánok embertelen mészárlást rendeztek a csapdába esett, elkeseredetten harcoló magyarok között, a közelharc becslések szerint több mint 10 000 katona életét követelte. II. Lajos, miután látta, hogy a csata válságosra fordult, udvaroncai tanácsára elmenekült a harcmezőről, de az út során belezuhant a megáradt Csele-patakba, és a súlyos páncélruha miatt vízbe fulladt.

A mohácsi csata
A mohácsi csata (török miniatúra részlete)

A mohácsi csata a magyar történelem egyik legtragikusabb veresége volt, mely során a 24 500 fős magyar haderőnek legalább a háromnegyed része megsemmisült. Az ütközet emellett a nemesség és a főpapság számára is szörnyű következménnyel járt: elesett 16 zászlósúr, 5 püspök, Szalkai László esztergomi érsek, és végül maga a király is. Mohácsnál II. Lajos halála volt a legnagyobb veszteség, mivel a katonai vereség mellett de facto az állam is összeomlott; a királynak nem volt kijelölt utódja, akivel Szulejmán tárgyalhatott volna, ellenben akadt két jelölt is – Ferdinánd (ur. 1527-1564) és Szapolyai (ur. 1526-1540) –, akik később évtizedes harcot vívtak a magyar trónért, kiszolgáltatva ezzel az országot a szultánnak.

Az „iskolában még úgy tanultuk” – nyilván a szükséges tömörítés miatt –, hogy a mohácsi győzelem után Szulejmán visszavonult. Lényegében így is volt, de előtte tett még egy véres kitérőt észak felé: ami ma gyakorlatilag említésre sem méltó tény, az ott és akkor tízezrek életébe kerülő tragédia volt.

A csata után az oszmánok kivártak, nem tudtak még a király haláláról, és abban sem lehettek biztosak, hogy nem fenyegeti-e őket másik, ütőképes keresztény sereg. Eltemették halottaikat, majd lassan, tapogatózva északnak indultak a Duna mentén. Ez a gyakorlatban annyit tett, könnyűlovas egységek száguldoztak és pusztítottak a szélrózsa minden irányába, míg a derékhad a szultánnal együtt Buda felé haladt.

Közben egyre másra futottak bele a mohácsi tragédiáról mit sem tudó, erősítésként érkező kontingensekbe, ezeknek vagy sikerült elfutniuk, vagy megsemmisültek. A források alapján tudjuk, hogy a Gerecse völgyében, Pusztamarót mellett hatalmas tömeg haladt nyugatnak: menekülő katonák és civilek tízezrei.

A török lovasok azonnal rajtuk ütöttek. Szerencsétlenek hirtelenjében szekérvár mögé bújva próbáltak védekezni, de a hamarjában érkező oszmán ágyúk, majd a lovasroham elsöpörte őket. Lemészároltak mindenkit, akit csak értek, ez a rajtaütés több áldozatot követelt, mint a mohácsi csata.

Ami Szulejmánt illeti, dicsőségesen vonult be Budára, a várost és a várat is tárva-nyitva, üresen találta – elmenekült Mária királynő a kincstárral együtt, de hűlt helye volt az őrségnek is. A szultán megpihent mielőtt haza indult volna, és ezek után a magáénak tekintette Budát, hiszen köztudott volt, hogy ahol a fényes padisah lova patkója a földet érintette, az a hely onnantól az ő tulajdona.

Érdekes egyébként, miszerint ezek után Szulejmán valóban hazatért, Budát magára hagyta, meg sem próbálta nagyszerű hódítását megtartani. A miértet csak találgatni tudjuk. A közismert elmélet ugye hagyományos keleti taktikára hivatkozik, miszerint egy halálos odavágás után a had elvonul, hagyja az áldozatot gyötrődni, kicsit haldokolni, majd ismét megjelenik, és játszi könnyedséggel beviszi a kegyelemdöfést. Ez a verzió kicsit erőltetett, túl sematikusnak tűnik.

Mások szerint az oszmánoknak is olyan súlyos veszteségei voltak, hogy inkább visszavonultak a sebeiket nyalogatni, nem éreztek elég erőt magukban a hódítás véglegesítéséhez. Amennyiben ez lett volna a fő indok, kérdéses, hogy miért kockáztattak Budáig és tovább, miért nem vonultak vissza egyből a csata után?

Bármi is motiválta a szultánt, fagyasztva a zavaros viszonyokat haza ment, és csak 15 év múltán tért vissza, hogy 1541. augusztus 29-én, személyes szerencsenapján végleg rátegye kezét a magyar fővárosra.

Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem történeti földrajz professzora szerint az 1526-os mohácsi csatát az emlékezetben megőrződött augusztus 29. helyett valójában szeptember 8-án vívhatták meg a magyar és az oszmán seregek. Magyarázata szerint a mohácsi csata kronológiai elhelyezését a hagyomány határozza meg. A 15–16. századi történeti események elmesélésekor ez a hagyomány a korszak írott forrásaiban – a szerzők vallási hátterétől függően – a keresztény, a muszlim vagy éppen a zsidó naptár, kalendárium jeles napjaiként jelenik meg. A naptárakat azonban időnként meg kellett reformálni, hogy a mindennapi élet és a vallásgyakorlás céljaira használhatók maradjanak, s azok a csillagászati jelenségekhez igazodni tudjanak. Ha az emléknapot átcserélnék, az teljes egészében megzavarná azt a Mohács-emlékezést, amelynek lassan fél évezredes nemzetépítő hagyománya van.

 

Források: 24.hu; wikipedia; rubicon.hu.

Új hozzászólás