"Higyje el, hogyha hatalmunkban állana, férjem és én volnánk az elsők, a kik Batthyány Lajost és az aradi vértanukat ismét életre keltenők." - Erzsébet királyné Horváth Mihályhoz.
Pozsonyban, 1807. február 10-én született gróf németújvári Batthyány Lajos Ferenc József, államférfi, Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke. Vértanú.
16 évesen fejezte be intézeti tanulmányait. Ezután a zágrábi jogi akadémián tanult. 1826-ban katonatisztnek állt, és kadétként négy évre Itáliába ment, ahol a Miklós-huszároknál hamarosan hadnagyi rangot ért el. Eközben (itt a források ellentmondóak) valószínűleg 1827-ben diplomázott. Katonaként meglehetősen könnyelmű életet élt, és örökségére várva, nagy adósságot halmozott fel. Anyjával hosszas perbe bonyolódott a jussáért, amit végül 24 évesen, nagykorúvá válva sikerült megszereznie. Ekkor elhagyta a katonaságot, és hazaköltözött Vas megyébe. Birtokait korszerűsítette, elkezdett ismerkedni Magyarországgal és a magyar nyelvvel.
1830-ban a főrendi ház tagja lett, és e minőségében jelen volt a koronázó országgyűlésen, de eleinte semmilyen politikai szerepet nem játszott.
Komolyabb politikai szerepet először az 1839–40-es pozsonyi országgyűlésen töltött be mint a főrendiházi ellenzék vezére. A csoport számára határozott reformprogramot fogalmazott meg. Az ő javaslatára kezdték 1840-ben gyorsírásos naplóban rögzíteni a felsőház eseményeit. Eleinte maradéktalanul osztotta Széchenyi István gróf gazdasági és politikai nézeteit. Már az ezernyolcszázharmincas évek elején azok közt volt, akik kezdeményezték a lónemesítést, majd lóversenyek rendezésével serkentették az állattenyésztést, lerakva ezzel a magyar gazdasági egyesület alapjait. Ugyancsak Széchenyi példájára felkarolta a selyemhernyó-tenyésztést is, és ehhez több mint 50 000 eperfát ültettetett birtokán. Ez idő tájt alakult meg az ő közreműködésével a Vas vármegyei szombathelyi gazdasági egyesület, 1843-ban pedig az ő elnöksége alatt a cukorgyáregylet.
Eleinte abban is egyetértett Széchenyivel, hogy a reformmozgalmat a főnemeseknek, az arisztokratáknak kell vezetniük, ám programja a köznemesség határozottabb reformelképzeléseihez állt közelebb, ezért Széchenyi és Kossuth 1841-től éleződő vitájában kerülte a határozott állásfoglalást. Kossuthtal az Iparegyesület elnökeként és más gazdasági egyesületek vezetőjeként 1843-ban került kapcsolatba, és együttműködésük mind szorosabbá vált. Az 1843–44-es országgyűlésen már nemcsak a főrendi, hanem az egész országgyűlési szabadelvű ellenzék vezéralakja is volt; a főrendi naplókban mintegy 200 felszólalását rögzítették. Abszolutista bel- és külpolitikájáért élesen bírálta a bécsi kormányzatot.
“Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk, a legváratlanabb körülményekben is éleslátású, mint a hiúz, maga elhatározásában sebes, mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna.” (Kossuth Lajos levele Wesselényi Miklósnak, 1847)
Az országgyűlés berekesztése után Pestre költözött, és 1845-ben az ellenzék központi választmányának elnökévé választották. Aktív szerepet vállalt újabb gazdasági egyesületekben (Magyar Kereskedelmi Társaság, Magyar Cukorgyár Egyesület), majd a Védegylet szervezésében (ennek elnöke távoli rokona, Batthyány Kázmér gróf lett). 1846-tól legfőbb törekvése az ellenzék egységesítése, egy párt szervezése, programjának kidolgozása lett. Az Ellenzéki Párt 1847. március 15-én alakult meg, és első elnökévé Batthyány Lajost választották.
Kossuth döntően neki (erkölcsi és anyagi támogatásának) köszönhette, hogy az 1847-es országgyűlésre Pest megyei követté választották; ezután a főrendi házban Batthyány és az alsóházban Kossuth Lajos lett az ellenzék vezére. A reformokból született első, modern értelemben vett országgyűlési, vagyis az 1848-as választásokon, a sárvári kerületben indult, amit megnyerve, parlamenti mandátumhoz jutott.
Tagja volt az országgyűlés reformköveteléseit Bécsbe vivő küldöttségnek. V. Ferdinánd király 1848. március 17-én őt bízta meg az első magyar minisztérium (kormány) megalakításával. Az 1848. március 23-i ülésen terjesztette fel minisztereinek jegyzékét (Batthyány-kormány). Első feladataként kidolgozta, illetve kidolgoztatta az átalakulás törvényeit, és azokat elfogadtatta az utolsó rendi országgyűléssel. Kormánya e törvények hatályba lépése után, április 11-én kezdett működni. A rendkívül nehéz kül- és belpolitikai helyzetben Batthyány kiváló teljesítményt nyújtva, kortársai fölé magasodott: az 1848 márciusában hatalomra került kormányzatok közül az övé maradt a legtovább (több mint fél évig) hivatalában.
"S mindezek ellen - írja Deák Ferenc sógorának ápr. 30-án - sem fegyver, sem katona, sem pénz nincs rendelkezésünkre. Bécs örül e bajoknak, a bukott pártnak néhányai szintén örülnek, sőt titkon talán táplálják is a már kitörő mozgalmakat." "Nincs közöttünk - írja tovább -, ki ezt ne látná, ne érezné s ki örömest át ne adná a hatalmat másnak, akárkinek. De nem igen találkozik, ki átvenné s a nemzet bizalmát csak egy kissé is bírná."
Legfontosabb feladatának Magyarország alkotmányos önkormányzatának kiépítését, ezen belül az önálló fegyveres erő megszervezését tekintette. Elérte, hogy a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatokat kormánya alá rendeljék (május 7-én). Megpróbálta hazavezényeltetni a korábban Magyarországon besorozott katonákat. Létrehozta az új törvények által előírt nemzetőrséget, amelynek feladata hivatalosan a belbiztonság felügyelete volt. Májusban elkezdte szervezni az önálló magyar honvédséget, és ehhez honvédeket toboroztatott. A nemzetőrség ügyeit az e célra létrehozott Országos Nemzetőrségi Haditanács élén maga intézte, és Mészáros Lázár hazatértéig (április 7. – május 23. között) ő vezette a hadügyminisztériumot is. Sikerült felállítania az első tíz honvédzászlóaljat; később ezek váltak a nemzeti haderő magjává. Az örökváltság és a közteherviselés ügyében Kossuth álláspontját fogadta el; a parasztságot az úrbér eltörlésével szerette volna a liberális nemesek oldalára állítani.
Bár az alkotmányos monarchia híve volt, és annak fenntartására törekedett, a bécsi udvarban egyre elégedetlenebbek voltak politikájával. Az Országgyűlés megbízásából augusztus 29-én Deák Ferenccel a királyhoz járult, hogy utasítsák fegyverletételre a szerb felkelőket és állítsák le Josip Jelačić készülő támadását. Egyúttal felajánlotta Jelačićnak, hogy hozzájárul Horvátország békés különválásához. Fáradozásai eredménytelennek bizonyultak: a király leiratában formálisan ugyan visszahívta tisztségéből a horvát bánt, a rendelkezést azonban nem hajtották végre, és a horvát csapatok szeptember 11-én betörtek Magyarországra. Ekkor Batthyány és kormánya (Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Mészáros Lázár kivételével) lemondott, de többek közt a nádor felkérésére ismét elvállalta a tisztséget. Szeptember 13-án népfelkelést hirdetett, és a sereg vezérének István nádort kérte fel, ő azonban a király parancsára lemondott erről a tisztségről, és elhagyta az országot.
Az új kormányt az uralkodó (szeptember 25-én) nem fogadta el; Batthyány megbízatását érvénytelenítette, és a magyarországi haderők élére királyi főbiztosként Lamberg Ferenc Fülöp tábornokot nevezte ki – őt azonban 1848. szeptember 28-án Pesten a tömeg felkoncolta. Eközben (ugyancsak szeptember 28-án) Batthyány még egyszer Bécsbe utazott átalakítani kívánt kormányának névsorával, hogy megpróbáljon kompromisszumot kidolgozni az udvarral.
Jelentős mértékben az ő szervezőmunkájának köszönhető, hogy a sebtében régi sorezredekből, nemzetőrökből, honvédekből egybegyűjtött magyar haderő szeptember 29-én Pákozdnál megállította az országba betört horvát csapatokat. Belátva, hogy nem tud egyezségre jutni a királlyal, Batthyány október 2-án lemondott megbízatásáról, és hozzájárult utódja, a buzgón királyhű Vay Miklós kinevezéséhez. Egyszersmind lemondott országgyűlési mandátumáról is.
Közkatonaként belépett Vidos József Vas vármegyében Kuzman Todorović tábornok csapatai ellen induló seregébe, de az október 11-i csatában leesett lováról, és karját törte.
Felgyógyulása után újra országgyűlési követté választották. Ellenezte a parlament Debrecenbe költöztetését. Indítványára 1849 januárjának elején az országgyűlés az ő vezetésével küldöttséget menesztett az újabb támadó sereget vezető Windisch-Grätz tábornokhoz, hogy szándékait kipuhatolja – Windisch-Grätz azonban még csak fogadni sem volt hajlandó őt (a küldöttség többi tagját igen). Visszautazott Pestre, ahol 1849. január 8-án a Károlyi-palotában elfogták, és a budai laktanyába zárták. A magyar seregek közeledtével átszállították Pozsonyba, Laibachba, Olmützbe. A magyarok és a stájerek többször (Buda, Sárvár, Cilli) megpróbálták kiszabadítani, ezeket a kísérleteket azonban ő maga utasította vissza. Batthyány ekkor és később is mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi cselekedete törvényes volt, és nem ismerte el a bíróság illetékességét, a bécsi kamarilla azonban őt tekintette a forradalmi mozgalom egyik elindítójának, és elhatározta, hogy kivégzésével példát statuál. Pere kimondott koncepciós per volt: Magyarország csak a Ferdinánd császár 1848. október 3-án kiadott manifesztumai után számított „lázadó országnak”, Batthyányt azonban (és senki mást) az ez előtti, 1848-as nyári–tavaszi tetteiért „vonták felelősségre”.
A koholt vádakat Hegyesy Péter királyi ügyész állította össze. Batthyányt a vádpontok igazolására tíz alkalommal hallgatták ki február 12. és március 26. között. Az 1849. augusztus 16-án Olmützben összeült haditörvényszék először börtönbüntetésre és vagyonának elkobzására ítélte, majd ezt Schwarzenberg és a bécsi udvar nyomására kötél általi halálos ítéletre változtatta, de úgy, hogy az elítéltet az uralkodó kegyelmébe ajánlotta.
Ekkor Batthyányt Pestre szállították, hogy a kegyelmezés joga a császártól Haynauhoz kerüljön, és ő október 3-án jóváhagyta a halálos ítéletet, elrendelte Batthyány felakasztását. Az utolsó, engedélyezett látogatáson felesége egy parányi tőrt csempészett be neki. Ezzel súlyos sérüléseket ejtett a nyakán, de életben maradt. Sebei miatt az ítéletet kénytelenek voltak golyó általira módosítani. Ennek megfelelően október 6-án a pesti Újépület (Neugebäude) udvarán kivégezték.
Október 6-a estére különféle izgatószerekkel olyan állapotba hozták, hogy saját lábán ment ki a vesztőhelyre, ahol megkönnyebbülten látta, hogy nincs akasztófa. A pest-budai katonai kerület parancsnoka, Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy, aki később 1863-ban Pest város díszpolgára lett, tudta, hogy Batthyány felakasztása ilyen körülmények között lehetetlen, de az ítélet végrehajtását sem akarta elhalasztani. Ezért úgy döntött, hogy agyonlöveti Batthyányt. A magyar miniszterelnököt, aki a súlyos vérveszteségtől támolygott, ketten kísérték. A kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett. „Éljen a haza! Rajta, vadászok” – kiáltotta.
“Borzasztó perc volt ez” - írja visszaemlékezéseiben Batthyány Lajos miniszterelnök hűséges hitvese, Zichy Antónia grófnő, aki harminchárom évesen, három kisgyerekkel maradt egyedül 1849. október 6-án. - midőn férje kivégzése előtti napon, utolsó találkozásuk megrendítő pillanatában, átnyújtotta férjének a kért fegyvert. Miközben a siralomházban, az őrök kíváncsian kémlelő tekintete mellett, életük utolsó perceit töltötték együtt, “egyszer csak azt vettem észre, hogy kezemre nézett, felhasználván egy percet, melyben a profosz [foglár] a tiszthez fordult és vele beszélt, azt súgtam neki, hogy mérget nem kaphattam, de ezt hoztam, ha kívánod. Ő mindjárt utána nyúlt, kezét a kendőm alá tette, és gyorsan kikapta kezemből. Borzasztó perc volt ez, - hogy én adom neki a fegyvert, mellyel életének végét fogja vetni, ez a gondolat kétségbe ejtett engem, és még is tettem! Ő kívánta, kötelességemnek tartottam!”
"Egy nagy és szép ügy hősi vértanúja, aki lelkét visszaadta Istennek, de emléke örökké élni fog sziveinkben, emléke élni fog az utolsó magyar legutolsó lélegzetvételéig." - Teleki László.
Schwarzenberg herceg, ez a sivár lelkű kéjenc, gúnyosan utasította vissza ezt a tanácsot, mely nemcsak emberséges, hanem okos is volt. A szabadságharcban részt vett előkelőbb állású egyének közül 1046-ot ítéltek el, ezekből 513-at halálra. Ezekből 362-nek kegyelem utján 20 évi várfogságra (vasban) mérsékelték büntetését, 371-et közvetlenül ítéltek 20 évi várfogságra, sáncra ítéltek 66-ot, in effigie felakasztottak 36-ot, ezek közt gr. Andrássy Gyulát.
A legtöbb esetben a büntetéssel együtt járt a vagyon elkobzása. A külföldre menekültek vagyonát mind elkobozták. A fentebb elősorolt számok az úri rendhez tartozó elitélteket tüntetik fel, akiknek ítéleteit az újságban is közölték. De sok százra megy azoknak az ismeretlen nevű kivégzett szegény bujdosóknak a száma; akiket a katonai rögtőnítélő bíróságok kivégeztettek azon a címen, hogy rablók. E katonai bíróságok hajmeresztő lelketlenségének példáit sorolja fel a nemrég elhunyt dr. Busbach Péter "Egy viharos emberöltő" című, 1898-ban megjelent munkájában.
Bekövetkezett tehát, amit Batthyány jóslatszerű levele végén megírt: a nagyszerű temetkezés. Eltemettek több száz kivégzett embert. Eltemették más százait az érdemes hazafiaknak az osztrák várak kazamatáiba, hol oly alávaló bánásmódot állottak ki sok éven keresztül, mely művelt emberre nézve pokollá teszi a létet.
Eltemették magát gr. Batthyány Lajost is. Dank Agápius, a ferencrendű szerzetesek hazafias főnöke, nem csekély veszéllyel dacolva, dugva, éjfélkor helyezte el a vértanú tetemét e rend temploma kriptájában. Csak kevesen tudták e titkot s e kevesek mind jól megőrizték.
Eljött végre a "nagyszerű temetkezés" napja is. 1870. jún. 9-én történt meg az első magyar miniszterelnök második temetése oly gyászpompával; amihez hasonlót addig Magyarországon soha sem láttak. Később Deák Ferenc és Andrássy Gyula temetése volt hasonló.
Fekete zászlók ezrei mindenütt, ahol a gyászmenet elhaladt. Több mint százezer emberből álló tömeg lepte el az utcákat, tereket, még a házak tetejét is.
Megjelent Deák Ferenc, hogy bemenjen ő is a gyászszertartás színhelyére, a templomba, de a tömör falként álló tömegen nem bírt keresztülhatolni. A templomban ott volt Andrássy, Eötvös, Gorove, Kerkapoly, Szlávy, Horváth Boldizsár, Sommsich Pál a képviselőház elnöke s a képviselők, országos és fővárosi előkelőségek akkora tömege, amekkora befért. (A főrendiház elnöke Majláth György nem volt jelen.)
A ferenciek rendfőnöke Piry tartotta a gyászbeszédet, a ravatalon nyugvó gróf megyéjének püspöke, Szabó szombathelyi püspök celebrálta a gyászmisét. Piry igyekezett mérsékelt, tapintatos lenni, de mikor a golyók nyomát említette, mely a szétroncsolt magas homlokon most is látható, akkor egy percre úgy tetszett, mintha a Nemezis nemtője lebbentette volna meg egy percre sötét szárnyait. Mikor pedig az országszerte tisztelt özvegyet aposztrofálta, akkor minden szem a gyászoló nemes alakja felé fordult s a szemekben a meghatottság könnye csillogott. Végül felhangzott Komócsy Józsefnek Mosonyi Mihály által zenésített gyászdala, mely így kezdődik: Hajtsátok meg a zászlókat le a földig.
A temetési menet nem az akkori Hatvani utcán (mostani Kossuth Lajos-utcán) vonult végig, mert ez akkor még keskeny utca volt, hanem elkanyarodott a Kecskeméti-utcán és a mostani Múzeum körúton (akkor országút) át a Kerepesi út (most Rákóczi út) felé. A menet eleje már túl volt a Rókuson, a vége még akkor bontakozott ki az Egyetem-utcában. A testületek, fővárosi és vidéki küldöttségek nagy száma, 400 agg honvéd Ivánka Imre vezetése alatt és beláthatatlan néptömeg alkotta a menetet.
Források: wikipedia; epa.oszk.hu, origo.hu; PaprikaBlog;
A borítóképen Batthyány Lajos, Barabás Miklós festményén.
Új hozzászólás