"A délszlávok közös állama az 1918-ban történt megalakulásakor, az „egyesüléskor” a jugoszláv eszme térhódítása ellenére sem volt abban a helyzetben, hogy biztosítsa a történelmi gyökerekkel rendelkező nemzeti államokra jellemző egységes gazdasági, társadalmi, művelődési intézményrendszert, illetve kulturális tudatot…" (Ózer Ágnes - A szerb történetírás a magyarokról és Magyarországról, 1918–1941.)
Ha a 20. század első feléről és azon belül is Magyarországra gondolunk, akkor olyan dolgok jutnak eszünkbe, mint a dinamikus fejlődés, iparosodás, befejezett vasútépítés, az Országház, a Ganz-művek, NB I, MOB, színházkultúra, boldog békeidők és virágzás. Szerbiában ugyanebben az időben az volt a legkirályabb arc, aki a sátra előtt a legtöbb karóra húzott koponyát tudta felsorakoztatni. És ez még a kisebbik baj… A nagyobbik az, hogy azóta sem történt arrafelé olyan esemény, amitől ez megváltozhatott volna. Hacsak nem annyi, hogy már vannak híreink házakról is, amelyeket persze sehol sem vakolnak be, hiszen onnantól adóköteles a hajlék. A rác csorda igényessége sosem ismert határokat…
"A szerb nép még nem is olyan régen nagyon nyeregben volt. A nyergük biztosan volt felcsatolva a lóra, amit Szlovénia, a Délvidék és a horvát tengerpart jelentett. Milosevics rácai egy nagy, erős, gazdag és viszonylag független ország összes nemzete felett zsarnokoskodhattak kedvükre. Ebből mára semmi sem maradt, és erről nem az antant, nem Clemenceau, nem a nácik, nem az oroszok, nem az amerikaiak, de még csak nem is a zsidók tehetnek. Erről bizony egyes egyedül a szerbek tehetnek. Mindezt csak tetézte, hogy az országuk azon részét, amelyet nem lőttek szét saját maguk, az amerikaiak bontották le nekik. Szerbia ezzel a világtörténelem legnagyobb pancserei közé emelkedett a gallok, a mongolok és az aztékok közé. A Délvidék leválása is csak idő kérdése lehet, és nem a magyarok miatt. Ugyan ki akarna már egy csapatban játszani a Balkán Michael Owenjével? Az egykor rettegett támadó ma kapkodva keresi, hogy melyik sztárcsapat kispadjára szegődjön el tölteléknek, miközben a többiek nem győzik körberöhögni…" - bezzegnemzetek.hu blogoldal.
A szerbek történelmének folyamata nagymértékben hasonló a románokéhoz, de etnititásban eltérő. Az egyetemes történelmi köztudatban rögzített „(dél)szláv” szerbek a saját történelmi ismertetőikből már kihagyják a kitalált szláv eredetüket. Hogy ezért-e, vagy másért, pl. 2015-ben, Sonja Biserko a szerbiai Helsinki bizottság elnöke, a jelen szerb állami hivatalos történelmet „egy nagy hazugságnak” nevezte... és tette mindezt nagyon helyesen…
"Szerbia megkerüli azokat a tényeket, amelyek világosan tanúsítják, hogy felelős Jugoszlávia brutális módon történt széteséséért, a szerbek pedig abban az illúzióban élnek, hogy nekik nemzetként a Balkán gerincének kell lenniük, ami sajnos elsősorban a vereséges helyzetekben nyilvánul meg" – jelentette ki Sonja Biserko, a szerbiai Helsinki-bizottság elnöke a Matica hrvatska Vijenac című folyóiratának nyilatkozva.
Egyes polihisztorok pedig pár évtizeden belül a jelenlegi Szerbiából, Belgrád (Nándorfehérvár) központtal egy Luxemburg méretű városállamot vizionálnak. Ugyanakkor több ország már 3. muszlin állam (Koszovó, Bosznia, Albánia) létjogosultságát is elismeri a Balkánon. Mindezt annak ellenére, hogy a közép-Balkán gerincét a szerbek (rácok) alkotják. De kik is Ők valójában?
Ők is részben Illírion-szarmaták és a „horvátokról” váltak le. Tudnunk kell, hogy a médeket csak a görögök nevezték médnek, eredeti önelnevezésük így hangzott: mada! A dél-kaukázusi térségből, vagyis az egykori Pártus birodalom területéről észak felé törő heftalita hunok méd törzseket is magukkal sodorhattak, akik átvéve a heftaliták „szári” jelzőjét, a sztyeppén már szári-mada, vagyis a szarmata nevet viselték. De a szerb-horvát rokonságot sem a szerbek, sem a horvátok nem tolerálják. A „szerbeket” történelmileg is elfogadottan az alábbi 5-6 családból (nemzetség-zupán) származtatják jelenleg.
„Vadrác”, Rózsa Sándor, a „rácok ostora” – ilyesfajta módon bukkant fel a szerbek régies elnevezése, ha például 1848-49 magyarországi sajtót tanulmányozzuk. Településneveink őrzik az egykori szóhasználatot, elég csak Rácalmásra, Ráckeresztúrra, Ráckevére gondolnunk. Maga a rác szó eredetileg a szerbiai Raška területre, pontosabban a Ras városából származó emberre utal. Létezik egy olyan magyarázat is, amely szerint a ras a meghódított területek törzsi vezetőjét jelölte volna és ebből eredne a különböző szláv nyelvekben gyakori Radoslav, Raslav, Rastislav személynév.
A hazánkba több hullámban betelepülő szerbeket egészen a 19. századig rácnak nevezték, de az elnevezésen olykor egyszerűen ortodox hitű, délről érkezett telepeseket, például görögöket is értettek. A dualizmus korában már kissé pejoratív a rác elnevezés, a török alól felszabaduló Szerbia nevének elterjedésével pedig a szóhasználat gyakorlatilag kiszorult a magyar nyelvből. Megjegyzendő, hogy a magyarság a hazánk területén élő délszlávok között finom különbséget tett, hiszen egyes horvát csoportokat katolikus rác néven is emlegetett…
Az új, közös állam (Jugoszlávia) tudományos élete, így a nemzeti sajátosságokat előtérbe helyező történettudomány az állam létrejöttét követő két évtizedben sem tudott közös nevezőre jutni, illetve egy egységes közös állam történetében gondolkodni. A jelzett időszak jugoszláv történettudománya sem tudott megszabadulni a különböző történelmi múlttal rendelkező tartományok szerinti regionalizmustól, s ezt a jelenséget az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra és a hivatalosan meghirdetett integratív jugoszlavizmus sem tudta a megjelölt korszakban felszámolni.
A két világháború közti időszak szerb történetírása és annak a magyarokról alkotott képe is ennek a regionális meghatározottságnak az árnyékában alakult, elsősorban a magyarországi/vajdasági szerb, majd valamivel később a szerbiai történészek sajátos érdekeket képviselő „tudományos” érdeklődésének megfelelően, és magán viseli mindazokat a jegyeket, amelyek az 1918-ban megalakult új államot és a magyarokhoz, illetve Magyarországhoz való viszonyát általánosságban is jellemezte.
A szerb, habár nem hangoztatják, a szarmata-illírion (horvát) történelemi családfa egyik mellékhajtása. Ők az illírionokból az ionok, ejtsd jónok. Ha az illíriont szétválasztjuk (Illír - Ion) kapjuk meg a két testvérnemzetséget, magyaros hangzással Illést és Jánost vagy másként Jónást. Olyanforma történetet kell elképzelnünk róluk, mint a Bibliai két testvér, Káin és Ábel mondáját. De visszacsatolva e gondolatot a Trójai háborúhoz is, az ionok (szerbek) a görög akkádok, míg az illírek (horvátok) Trója oldalán álltak. A szerbeknek ezért is jobban tetszhet a (görög) trákokkal és a macedónokkal való rokonítás, mint a horváttal. A második törés a szerb-horvátok közt a Róma-illírioni háborúban következett be i.e a II. században. Róma megszállja Illíriont, és a korai szerbek ekkor délre húzódnak vélhetően a Jiric-vonal déli oldalára. (Jiric-vonal: A Balkán déli és északi oldalát szétválasztó Tirana-Szófia-Várna képzeletbeli kulturális vonal a görög és a latin közt). Tiranától délre a görög kontinuitás, míg északra a horvátoknál a római-latin hatás dominál.
A szerb név egyes elméletek szerint már a római-korban felbukkant, mint Severus, akik Római császárokat is adtak. Ha a „Klein-i” kijelentés szerint a „vlachok (románok/oláhok) a római Flavusok leszármazottjai”, akkor ezzel ellentétben a szerbek a római Severusok leszármazottjai történelmi hipotézis helytállóbb. Ha az illírek adtak római császárokat, akkor az ionok (szerbek) miért is nem adhattak volna???
A szarmata-illírionok ellentétben a szkítákkal, nem tömörültek törzsi szövetségekbe, hanem család-nemzetségekben maradtak. A történelmi feljegyzésekben több, mint 10 családnév szerepel. A történészek innen, 5-6 családból származtatják a szerbeket. De a szerb család-nemzetségek korai területei pont olyan mobilisak voltak a történelem folyamán az ukrán népé - délről tolódtak északnak.
A korai családok közti kapcsolatot a folytonos kohéziók és konfrontációk jellemezték. Az ókori szerb terület attól függött, hogy melyik családfő melyik területi szomszédjának árnyékába gyakorolt nagyobb befolyást egy adott terület felett, vagy került függőségbe. Kezdetben e családok földrajzi területei mai viszonylatban Koszovó, Montenegró, (nem görög) Macedónia, Albánia, és földrajzi nevén Epirusz. A Római-korban, a korai szerb családok identitásuk megőrzését a (trák és macedón) görög, majd a bizánci kultúrkörhöz való tartózásban látták.
A közép Balkán etnikai felhígulása i.u 275-ben következett be az arumán (ma talán úgy ismertebb, hogy oláh, román stb.) törzsek betelepítésével. A Római birodalom összeomlása után a magyarok feldúlták és részben kifosztották a közép Balkánt is, megjelenésük háttérbe szorította a szerb nemzet-állam kialakulásának folyamatát. Talán jobb is lett így...
A szerbek az első államuk keletkezését a VII-VIII. századra vélelmezik, a szlávelmélet szerinti bolgár- és/vagy a kitalált „horvát honfoglalás” (erről majd még írok…) idejére kalibrálva. Azonban a szláv nép kifejezéshez már napjainkban nem ragaszkodnak.
Az egyik szlávelmélet szerint a bolgárokkal, a másik szerint a horvátokkal együtt települtek a Balkánra. Na ez a szerb történelmi időintervallum tényleg egy „nagy történelmi hazugság”! Mert a szakadár illírionok (szerbek) váltakozva a bolgárok, a görögök, vagy az illírekkel oldalán álltak a dél-közép Balkán földrajzi és geopolitikai helyzetükből eredően. Közben uralták és asszimilálták a betelepített arumán törzseket. A szerb familiaritásban a történelmük csapong az arumán (rác és bunyevác), a horvát (illír) és a görög között, pont úgy, mint a horvátoké a szerb és a szlovén és a magyar közt.
Az első szerb dinasztiát is kb a 780-as évektől egy ismeretlen (görög) Akróntól származtatják kinek utódai hol illír, hol szlavón nevűek. Ugyanakkor átcsap az arumánba. Igy ezért megkülönböztethetünk fehér és fekete szerbeket. A görög etnicitású szerb a fehér, az arumán a fekete.
A szerb-eredet a történelmi feljegyzések alapján a normann keresztes lovagok, megjelenésével bukik ki igazán. Amikor is Balduin vagy Bohemund „flamand” keresztes lovag az arumán-vlachok seregével elfoglalja ionok városát, görögül Ioannis-t. Ioannis jelenleg az Albán-Görög határon lévő város, és Keresztelő Szent János (családjának) szülővárosa, mely az ortodox vallású Bizánchoz tartózott az ezredfordulón.
A történelemből általánosan közismert a viking-kor, mely szerint a IX-X. században kalandozó hadjáratokat fojtattak Európa szerte. Eljutottak egészen az Égei és Ion tengerig, sőt Bizáncot is ostromolták. Nyugaton idővel belőlük lettek a „frank” keresztes lovagok, akik dél Itáliában, a Balkánon, és kis Ázsiában fejedelemségeket hoztak létre. (Latin császárságok kora)
Ehhez tudni kell, hogy ekkor a keresztény liturgia keleten az ortodox(görög), míg nyugaton a latin nyelv szerint történt, a Mediterrán térségét a mohamedán-vallás uralta.
Ezer környékén a mai Benelux államok területéről kirajzottak a normannok. A Magyar királyság területén zsoldosként jelentek meg, míg Angliában és Dél Itáliában területfoglaló hódítóként, a Balkánon (görög félszigeten) fosztogató rablóként. A keresztény Rómának és Bizáncnak érdeke fűződött ahhoz, hogy a kereszténység zászlaja alatt inkább mohamedán területeket szerezzenek, ezért őket zsoldba fogadva a mohamedánná vált Közel-keletre irányították őket. A megszerzett provinciákra főúri tulajdont kaptak a normann hercegek, majd idővel, az 1054-s egyházszakadás után a mérleg nyelvévé váltak a normannok, és az ortodox Bizánc területén sorra hozták létre a latin fejedelemségeket. Gyakorlatilag majdnem a görögkeleti (ortodox) keresztény liturgia kihalását okozták. De térjünk vissza a Balkán-félszigethez.
A nyugat Balkánon kezdetben még a szerbek és horvátok együttesen vették fel harcot viking-rablók ellen.
Tancréd Hauteville (980-1041, Hauteville dinasztia alapítója) leszármazottjai Guiscard, majd Bohemund a Római pápa égisze alatt magához ragadta a kezdeményezést. Az Adriai- és Ion-tenger partvidékének fosztogatása közben, a régi római úton (Via Egnatia) Bizáncig végig dúlták a Balkánt is.
1081-1082-ben az arumán karavlach törzzsel szövetségben elfoglalják a Ion-"szerbek"-től Durazzot és Ioannis városokat is. (Az "albán"-karavlachok ekkor települnek át a mai Albánia terültére. Ebből alakul ki majd a mai Albánia) A szerbekkel és a horvátokkal szemben a normannoknak állt a zászló. 1089-ben Zvonimir Dömötör horvát király kénytelen békét kötni a normannokkal, ezért őt máig tisztázatlan körülmények közt - vélhetően a szerbek - meggyilkolták. Ezen történelmi tények ismeretében a szerbek egyedül maradtak a normannok elleni küzdelmükben. A 275-ben betelepített arumán (karavlachok) alattvalók a normannok oldalára álltak, a horvátokkal békét kötöttek. Ezzel kezdődött a szerbek vesszőfutása. Pápai legitimációval, a normann latin-fejedelemségi despotizmus önkényuralma alá kerültek. Kialakul a „miles serviens” despotizmus. (Uralkodó szolga, gazdálkodni tudó harcos alattvalókkal. Fejedelemség, mely másik főbb uralkodó alattvalója. - Balkáni hűbéri rendszer.) A 80-100 évig tartó történelmi adok-kapok eseményeknek Kálmán magyar király vetett véget 1100-ban. Kálmán szerb neve Kolomann, mely a normann vérvonalra való utalás is egyben.
Mivel a szerbek és a normannok is katona nép, a „két dudás nem fér meg egy csárdában” elv 100 évig tartó balkánizmust szült. Velence a terület felett gazdasági befolyás megszerzésre, Bizánc provinciái megtartására, a szerbek és horvátok függetlenségük megőrzésére, míg a normannok területszerzésre törekedtek a Balkánon. Volt egy ortodox - latin vallási ellentét, normann - Velencei, szerbhorvát - Velencei és normann, és bizánci - normann szembenállás. Mindenki mindenki ellen! A Magyar királyságot is történelmi és dinasztikus kapcsolatok fűzték a nyugat balkáni területekhez, azaz Horvátországhoz. (Megjegyzendő, hogy a Balkán északi földrajzi és történelmi határa az Al-Duna és a Száva folyók. A Száva és a Dráva folyók közt helyezkedett el a történelmi Szlavónia, mely a Magyar királyság déli területi része volt.) Kálmán király miután seregével 1095-ben bevonult Dalmáciába és Horvátországba, követve a meggyilkolt horvát király Zvonomir Dömötör balkáni politikáját, békét kötött a normannokkal. 1097-ben feleségül vette Hauteville Felíciát, a normann Roger Hauteville szicíliai őrgróf lányát. Ezzel a magyar-horvát és normann szövetség erős politikai és katonai tényezővé vált a Balkánon, amely meghátrálásra kényszeríttette a viszálykodó feleket. Békekötésre kényszeríttette Bizáncot és Velencét. Elfogadtatta a normannok fennhatóságát a Görög-félsziget nyugati részén és a mai Albánia területén (Epiruszi despota). Közép-nyugat Balkánon létrehozta a Szerb (Trau, Khulm, Duklje, Pagania)- és Rumi vagy Rámai (arumán Bosna és Raska) - despotákat. - Hercegovinák! Dalmácia Velence gazdasági befolyása alatt marad, Raguzza (Dubrovnyik) pedig szabad kikötő és városállam státuszt kapott. Bizánc és Bulgária a Balkán keleti részén osztozott. A Horváth-királyság önálló társállama lett a Magyar királyságnak. Ezzel 100 évre szabilizálta a Balkánt. A szerbek nagyrészben Kálmán magyar királynak köszönhetik területi integritásuk létrejötték.
Napjainkban, a balkáni geopolitikai káosz megoldására is mintaértékű lehet Kálmán királyunknak az 1100-ban történő balkáni rendezése. A Balkánon nincs szükség 3 muszlim államra, ahol államok vannak az államokban!
Kálmán király halála után a túlnépesedett familiaritású zsupánságok, szerb és arumán fejedelmek hintapolitikába kezdtek. A fáma szerint innen emelkedett ki a szerb dinasztiaalapító Nemannjics István (1113-1199) Raska zsupánja, aki később Szent Simon néven vált a szerbek egyik szentjévé. I Nemannjics Istvánt - aki neve után inkább volt normann, mint szerb - Bizánc tette meg Raska fejedelmévé. Bizánc provinciájaként tekintett az arumán zsupánságokra. Raska fellázadt Bizánc ellen, Nemannjics leverte a felkelést és ezért kapta meg Bizánctól Raskát. Nemannjics István nagyzsupán, halála előtt másodszülött fiára II. Istvánra hagyta Rácországot, Khulmot pedig Vukicsra. Boszn(i)a (Ráma) a Magyar királyság hűbéres.
Dr. Alexa Ivies egyetemi professzor szerint „Alig akadt magyar mágnás, akiben szerb vér ne folyna és fordítva is“. A teljesség igénye nélkül nézzünk egy-két ilyen szerb-magyar kapcsolatot:
Legkorábbi dinasztikus kapcsolat Attila hun király egyik felesége, Csaba királyfi anyja „görög” volt.
IV. Béla felesége Laszkarisz Mária szintén „görög”.
Dragutin István szerb (rác?) fejedelem V. István magyar király veje, és Árpádházi Katalin hozományával kapta meg a Magyar királyságtól a Szeremséget, Belgrádot és a Macsói bánságot. (1867 után, később ebből lesz a mai Vajdaság, és ezt a „magyar területet” e történelmi hivatkozással Szerbia részeként annektálják a szerbek.) Dragutin és Katalin lánya, Erzsébet Ráma fejedelmének, a boszniai (bunyevác) Kotromannicsnak (Trvko) lesz a felesége. (Ma ez a terület Boszniai Szerb Köztársaságként szerepel, ellenben a név után feltételezve régen a mai montenegrói terület volt.) Majd Kotromannics és Erzsébet lánya a Rámai hercegnő Kotromannics Erzsébet, I.(Nagy) Lajos magyar király felesége lesz.
Hunyadi János hadjáratai alatt a magyarok vére is hullott a rácokért. Mátyás királysága alatt a rácok különleges jogokat élveztek és ugyanúgy viseltetett irányukban, mint saját magyarjaival”.
Az Oszmán területnyerésekor a Balkánról menekülő szerbeket a Magyar királyság fogadta be... a wikipédia szerint, de, ha már megemlítettem a törököt, akkor hadd idézzek néhány sort Bán Mór, kiváló írónk a Hunyadiban részletezett soraiból a rác csordák viselkedésről. Művében nem rejti véka alá tettüket, mellyel felvehetik a versenyt az oláh hordákkal, fej-fej mellett ütve ki egymást a nagy versengésben, melynek fődíjja a földrablás, országrablás, végül együtt szakították át a célszalagot:
„A török október 10-én Dar ul Dzsihadnál, vagyis Nándorfehérvárnál átkelt a Dunán, s az utolsó emberig elhagyta Magyarországot. Néhány napig dermedt csend borult a tartományra. A felperzselt föld, a százezernyi temetetlen halott, a lerombolt falvak, városok némasága. De aztán... Mikor a mocsarakból, erdők mélyéből már előmerészkedtek volna a túlélők, új ellenség bukkant fel a láthatáron. A Temes, Torontál megyébe évtizedek alatt menekültként, keresztény testvérként befogadott szerbek elérkezettnek látták az időt, hogy megmentőikre támadjanak. Felfegyverzett hordáik elárasztották a déli megyéket, körbekémleltek, s mikor látták, hogy alig maradt arrafelé túlélő, megjött a bátorságuk: rávetették magukat az üres falvakra. Mindent felforgattak. Amit a török nem vitt el, azt a rácok vették magukhoz. Amikor pedig a meggyötört, éhhalál küszöbén álló magyarok előmerészkedtek rejtekeikből, a fegyveres rác csőcselék halomra ölte őket. Csak néhány derék szerb vitéz nem feledte esküjét. Ők nem magyar testvéreik ellen fogtak fegyvert, hanem továbbra is a közös ellenséget irtották: Radics Bosics, a királyi sajkások kapitánya vagy ezer pogányt csalt tőrbe a Duna közelében, s nagy részüket lemészárolta embereivel. A többség azonban köpött esküjére, és a magyarok ellen fordult. Megüzenték a Dunán és a Száván túl élő szerbeknek, hogy eljött az ő idejük, jöjjenek minél nagyobb számban, mert Isten rendelése szerint el kell foglalniuk új hazájukat. Akadálytalanul özönlöttek dél felől az őrizetlen határon át a rácok tízezrei, hogy beköltözzenek a kiirtottak helyére, s elvegyék mind, a magyarok földjeit. Akit saját házában találtak, megölték. Az asszonyokon gyalázatot tettek, a férfiakat felkoncolták. Kegyetlenebbül irtották a magyart, mint az alig pár napja távozott török sereg. A vérengző szerb hordákat egy különös szerzet irányította. Egy megszállott szörnyeteg, kit Fekete Emberként ismertek követői. Szolgából lett a rácok vezére, önmagát hamarosan minden szlávok cárjának kezdte nevezni. Sajátjai szentnek tartották. Ellenségei sátánnak.”
Majd néhány bekezdéssel lentebb írja, hogy Szapolyai bevonul Budára, ahol napokkal később találkozik délről menekülő urakkal, a következő bejegyzés olvasható:
„Nem sok nyugodalmat talált itt a vajda. Budai tartózkodásának második napján elárasztották a délvidékről menekülő, dühödt kisnemesek, birtokosok. Mind ugyanazért jöttek: földjeiket szerb martalócok szállták meg, jobbágyaikat esztelenül öldösni kezdték, s megüzenték minden magyarnak: oda többé vissza ne térjenek! Az a föld mostantól a rácok földje, az mostantól Szerbia! Az elcsigázott urak mind azt kérdezték tobzódva: ki engedte meg a rácoknak, s vezérüknek, a Fekete Embernek, hogy beköltözzenek Bácsba, Bodrogba, Csongrádba?”
Bizony, így ment ez annak idején... azért ne felejtsük ezt el nekik...
Számos szerb (rác) település létesült ekkor. (A vlachok egy része a Havas-alföldre települt át.) A szerbek (rácok), a Habsburgok magyar trónra jutása (Mohács) után lassan átpártoltak a „némethez”. Bocskai István fejedelem 1603 július 23-án, Kassán kiadott kiáltványában üdvözli a szerbeket és felszólítja őket, hogy hagyjanak fel a németekkel és térjenek vissza a magyarokhoz.
A szerb magyar rokonszenv a Rákóczi-szabadságharc idején kezdett ismét rosszra fordulni, mikor is a Habsburgok fellázították a rácokat ellenünk. A magyarok és a szerbek egymás elleni kijátszása az 1848-1849-s szabadságharc idején teljesedett ki. A Habsburgok a Szerémség, a Macsói-bánság, és Belgrád török uralom alóli felszabadítása után a szerbeket a Délvidékre telepítik saját alattvalójukként. Ezzel el is szerbesítették a területet, és 1867-től a saját tartományukként kezelték a Délvidéket. A szerbek 1867-ben, a Kiegyezéskor döbbenek rá, hogy a Habsburgok kijátszották őket, és ezután átpártolnak az orosz cárság oltalma alá.
Ha e szerb-magyar tömör összefoglalót összehasonlítjuk a horvát-magyar közös történelemmel, akkor láthatjuk, hogy 1867-ig, a Kiegyezésig a horvát a magyarnak társ-nemzetállama, míg a szerbeket dinasztikus és föderációs viszony kötötte a magyarsághoz. És mint a magyarok közé befogadott népnek nevezhetjük a szerbséget! Sajnos a történelem morbiditása, hogy a Habsburgok miatt, a szerbek pont úgy „hátba szúrták” a magyart, mint az orosz miatt az ukrán a lengyelt.
A Karlócai békekötés után a Habsburgok saját irányításuk alá vonták a Délvidéket/Vajdaságot (Szlavóniát és Bácskát) és Erdélyt is. Átszervezték a Magyar királyság közigazgatását, de a békekötésben és a közigazgatás újjászervezésben a magyar nemesség és nemzet nélkül döntöttek. „Sine nobis de nobis! – Nélkülünk döntöttek rólunk!”
A Habsburgok ekkor telepítették a szerb (ortodox) rácokat, (katolikus) .bunyevácokat, felvidéki magyarokat és németajkú családokat saját alattvalójukként a Délvidékre/Vajdaságba, és szakították le a déli területeket a magyar királyság közigazgatási berendezkedéséről. De települtek ide erdélyi és bukovinai székelyek is. (Ugyanígy cselekedtek 1718 után (Pozsoreváci béke) a Temesi-bánsággal/vilajettel is - Ma Románia része. A Bánságot is kiszakítva a történelmi magyar közigazgatási rendszerből Habsburg fennhatóságú közigazgatási rendszerbe vonták.) Az 1848-49-s Habsburg-magyar háborúban a Délvidék rác lakosságát is a magyarság ellen uszították, mint saját tartományi birtokuk alattvalóit. A déli szerbek a Habsburgoktól vártak segítséget a török igától való szabadulásukhoz, de hiába. 1867-re rádöbbenek, hogy hiába várják a „sült galambot” és szakítottak a Habsburgokkal. 1876-ban önerőből fellázadnak az oszmán uralom ellen, és az orosz - török balkáni háborúban kivívják függetlenségüket. Szerbiát, mint önálló államot és határait a San Stefanói békében ismerik el, illetve a Berlini kongresszuson legalizálják Romániával együtt. Raska vagy Rácország történelmi területen ismernek el egy új Szerbia nevű államot, illetve a tradicionális történelmi („szerb”) fejedelemségek területén Montenegrót és Albániát. Rámát azaz Boszniát a Habsburgok annektálták. De a Délvidék hovatartozásban ugorjunk előre az I. Világháborút lezáró békeszerződéshez. A Habsburg császárság területét etnikai és nemzetiségi alapon széttagolták. Mivel Délvidék a Habsburgok közigazgatáshoz tartozott, és idézőjelben „szerbek lakták”, egy Szerb-horvát-szlovén „délszláv” királyság közigazgatási rendszeréhez csatolták a történelmi Magyarország déli területeit. - Most itt tekintsük el a határkijelölések abszurditásától. A II. világháború után Jugoszlávia név alatt gyakorlatilag megmaradt ez a terület, és Vajdaság néven „autonóm” státuszt élvezett. 1988-ban megszüntették a Vajdaság és Koszovó autonómiáját. A nemzetiségi autonómiák megszüntetése miatt 1990-ben kitört balkáni vagy szerb háború. Nagy Jugoszlávia szétesése után Slobodán Milosevics a Jugoszláviai-Szerb köztársaság területi részévé annektálta a Vajdaságot (és Koszovót). Azonban ez a jogi státusz is érvényét vesztette már. És morbiditása a szerb, magyar és egyetemes politikának, hogy Szerbia történelmi részéből Koszovó néven kiszakítanak és legitimálnak egy déli területet, ugyanakkor a történelmi Szerbiához nem tartozó Délvidéknek nincs történelmi joga saját státuszáról, hovatartozásáról dönteni még 2017-ben sem - mert nem engedik a nagyhatalmak! Ki mondva a verdiktet, "Vajdaság nem Szerbia része!"
Ők tehát a Balkán fekete báránya, vagyis kecskéje, a szerb (rác) nép. Csakhogy tudjuk, ilyen nép nincs. Mi csak szerbhorvátokról tudunk... Ugyanakkor oly mértékű különbség van a két csoport között, hogy szegény horvátokkal nem tehetjük meg, hogy egy kalap alatt tárgyaljuk őket az emberiség legmélyebb söpredékével.
Ezeknél a szlávoknál sose lehet tudni, hogy ki kicsoda, kiváltképp, ha a Balkán zegzugai között gyilkolásszák egymást. Mint mondottuk, mi csak szerbhorvát népről tudunk, de az elkülönítésnél segíthet, hogy a szerbek a horvátoktól eltérően még írni és olvasni sem tanultak meg...
Ha a Vajdaságot szeretnénk megtalálni egy középkori magyar térképen, nem lenne sok esélyünk, mert a szerbek találták ki ezt az elnevezést. A térség a 14-15. századig magyar többségű volt Kocsis Károly és Kocsis-Hodosi Eszter etnogeográfusok szerint. A francia délszláv szakértő, Paul Garde ugyanakkor érdekes nevet ad a régiónak: "mezopotámiáknak", "folyóközöknek" hívja. Bácska tényleg a Duna-Tisza-közének a déli csücske, a Bánát pedig a Duna alsó folyása, a Tisza és a Maros közötti részeket jelenti. (A Bánátnak ugyanakkor csak a nyugati része tartozik a Vajdasághoz, nagyobbik, keleti fele Romániáé lett Trianon után.)
A határainkon túl élő magyar kisebbségek közül jelenleg egyetlen csoport, a "vajdaságiak" rendelkeznek (kulturális) autonómiával.
Források: origo.hu; Ózer Ágnes - A szerb történetírás a magyarokról és Magyarországról, 1918–1941; wikipedia; történelem.hu; keskenyut.hu; bezzegnemzetek.hu.
A borítóképen korabeli Szerb országzászló, I. Lipót 1655. évi koronázásán használták. Innentől vállik általánossá a szerb névhasználat Rácországra.
A “Tisztázzuk” sorozat eddig megjelent részei:
Tisztázzuk, mi az a „finnugor elmélet”
Tisztázzuk a zsidó katasztrófa valódiságát
Tisztázzuk, mikor halt meg Attila
Új hozzászólás