II. Andrásról néhány mondatban...

A középkor egyik legnagyobb uralkodójának, III. Bélának rendkívül ambiciózus fia, II. András alakja máig megosztja a kutatókat és a történelem iránt érdeklődőket. II. András, aki II. Balduin jeruzsálemi király ükunokája, anyja révén Antiochia fejedelmének, felesége révén a latin császárnak, testvére Margit révén a volt bizánci császárnak és Thesszaloniké fejedelmének Bonifácnak volt a rokona, valamint az éppen uralkodó Jolanta császárnő anyjának, I. Máriának harmadfokú unokatestvére.

Egészen a legutóbbi évtizedekig a középkori magyar történelem egyik legszerencsétlenebb uralkodójaként értékelték. Ha valami pozitívumot próbáltak találni benne, akkor leginkább arra utaltak, hogy ő nemzette Szent Erzsébetet és a második honalapító IV. Bélát, valamint hagyta, hogy kikényszerítsék tőle az Aranybullát. Ha pedig éppen humorizálni akartak vele, akkor keresztes hadjáratára utaltak, amiben valami egészen szánalmasan megvalósított és teljesen félresikeredett akciót láttak. A századforduló „nagy tehetségű” és meghatározó történésze a budapesti Tudományegyetem első zsidó professzora (vajon miért pont egy zsidó írt ilyeneket róla?), Marczali Henrik millenniumi szintézisében egyenesen „operett-királynak” nevezte.

A ma ismert képet II. András királyról (bár jóllehet ennek voltak már XVIII. századi előzményei is és tavaly egy gyalázatos dokufilmsorozat állami pénzből) egy XIX. századi, örmény származású katolikus pap és történész, Karácsonyi János hozta létre (és részben Erdélyi László bencés szerzetes, történész).  András megítélése már korábban átalakult. A felvilágosodás gondolkodásába már kevésbé fért bele a „nemesi jogok őrzője”, bár egyelőre még inkább háttérbe szorították, hiszen Magyarországon a felvilágosodás egyik hordozója, maga a nemesi testőrség volt. Ezeket bizonyára mindenki hallotta már, így nem is szeretném a továbbiakban részletezni.

Zsoldos Attila kutatásait közölte nem is olyan régen a Mandiner, aminek köszönhetően ma már világos számunkra, hogy II. András adománypolitikájának egyik legfőbb célja egy csak tőle függő katonáskodó réteg, a királyi szerviensek felemelése volt. Ennek fényében a nevezetes Aranybulla is más színben tűnik fel: a szabadságlevél vélhetően a rövid időre kormányzati szerephez jutó ellenzék lecsendesítését szolgálta, amelybe II. András mintegy mellékesen bebetonozta a királyi szerviensek jogait és így saját politikájának fő eredményeit is. 

Bácsatyai Dániel írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy kevéssé ismert, hogy II. András nevéhez egy olyan magas szintű pénzreform fűződik, amely a hazai pénzverést megteremtő Szent István, az aranyforintot bevezető I. Károly és az ezüstpénz értékét stabilizáló Hunyadi Mátyás intézkedéseihez mérhető.

Bácsatyai szerint II. András alakja csak a XIX. század elején nyert szélsőségesen negatív megvilágítást, amelyben vélhetően a modern nemzeteszme térnyerése játszotta a főszerepet. Hol szenvedélyes elutasítással (Horváth Mihály, Marczali Henrik), hol némileg megértőbben (Pray György, Hóman Bálint) sok történész ostorozhatta II. András vélt vagy valós hibáit, Katona József Bánk Bánja azonban minden történeti munkánál sikeresebb volt az idegeneket pártoló, tehetetlen uralkodó imázsának meghonosításában.

András 1177-ben született, apja III. Béla egykor a bizánci trón örököse, míg anyja Châtillon Ágnes Antiochia uralkodójának, Renauld de Châtillonnak a leánya volt, így esetleges szentföldi hatalmi tervei nem voltak alaptalanok. András, aki megnyerő, lovagias személyiség volt, beszélt magyarul, németül, franciául, latinul és görögül.

Uralkodói ambícióit már apja is felismerte benne, valószínüleg emiatt is kívánhatta számára megszerezni Halicsot, bár ennek sokkal fontosabb politikatörténeti-geopolitikai okai is voltak, hiszen Halics hiányát igen erősen megsínylettük 1241-ben. Minderre azért volt szükség, mert hiába az uralkodni akarás, ha András csak a másodszülött, és a trónt a valószínűleg gyenge egészségű, mindemellett kevésbé erőskezű uralkodó, Imre örökölte (1196-1204), majd halála után rövid ideig a legfeljebb öt-hat éves fia, a korán elhunyt III. László lett (1203-04).

Imre az uralkodása alatt többször is konfliktusba keveredett öccsével, majd 1200-ban kibékültek, így visszatért Magyarországra. Ekkor András visszakapta korábbi hercegi címeit, de hatalmát jelentősen korlátozták. Feleségül vette Gertrúd hercegnőt, VI. Bertold isztriai és krajnai őrgróf illetve merániai herceg lányát. Házasságukból öt gyermek született. Mária (vagy Margit), akit a Balkán felé irányuló politikája érdekében 1218-ban II. Asen János bolgár cárhoz adott feleségül. Erzsébet lányát – akit később szentté avattak – Thüringiai Lajos őrgrófhoz adta, amivel német kapcsolatait erősítette. Három fiúk született: a későbbi IV. Béla király, Kálmán és András.

II. András új alapokra kívánta helyezni az ország gazdaságát, emiatt kezdett nagymértékű birtokadományozásokba. Rémhírek terjengenek, miszerint sokszor idegeneknek osztogatta az ország részeit, hiszen a várispánságokon alapuló bevételek helyett az uralkodói felségjogon beszedett adóbevételre akart építeni. Ez a téves megítélés mindmáig él a köztudatban, sőt az oktatásban is! Fennmaradt egy olyan okleveles fordulat, mely szerint „az uralkodó számára az adományozás mértéke a mértéktelenség" - ez ugyanakkor a legnagyobb valószínűséggel pusztán az oklevelek nyelvezetének a fordulata, és inkább a királyhoz hű alattvalók megjutalmazására utal. Tipikus elképzelés, hogy egész "vármegyéket" adományozott el András. Ez fizikailag lehetetlen volt, hiszen egy vármegyében a királyi birtokok mellett voltak egyházi és földesúri, tehát magánbirtokok is, ezeket András nem tudta eladományozni. A tévedés oka az, hogy a kor latin írásbelisége a vármegye szóra a comitatust használta (ez mindig is így volt), de ez várispánságot is jelent.

András királlyá koronázását követően megerősítette a dalmát városok jogait, valamint a spalatói érsekség számára 1207-ben biztosította fennhatóságát a boszniai püspökség felett. Imre bulgáriai kudarcát némiképp ellensúlyozta, hogy Kaloján utóda, Boril uralkodása alatt megtorpant a hódító bulgár külpolitika. Henrik latin császár (1204-ben a Bizánci Császárság romjain létrejött nyugati típusú állam uralkodója) 1208-ban győzelmet aratott Boril felett, majd a szerbekkel szövetkezve hozzákezdett a bulgár területek elfoglalásához. András Boril megsegítésére sereget küldött, mellyel megerősítette befolyását a Balkánon. A hódító balkáni politika tovább folytatódott, és az 1210-es évek második felében magyar uralom alá került Belgrád és Barancs vidéke. A Balkán felé való terjeszkedést jelezte, hogy az 1213-ban meggyilkolt Gertrúd után András új nejét Konstantinápolyból választotta. Felesége Jolanta lett, akinek apja a francia Anjou-Capeting családból származó Courtneay Péter, Henrik császár testvére volt.

II. András 1215-ben Courtenay Jolantával kötött házassága erőteljes politikai irányultságot jelez a szentföldi felé. Jolanta anyja Balduin és Henrik konstantinápolyi császárok nővére, apja a francia Capet Ház tagja volt. András keletre irányuló figyelmének következménye volt az ország délkeleti határának katonai megerősítése. A szentföldi hadjáratok korában nem csak a Balkán, de a Havasalföld is stratégiai fontosságú terület volt, közel Bizánchoz és Jeruzsálemhez. 1211-ben hívta be Erdély délkeleti szögletébe, a Barcaságba a teuton német lovagrendet, akik hatalmukat a Havasalföldre is kiterjesztették. Másik külpolitikai célja volt a keleti határok kitolása, gyermekkori uralmának, Halics trónjának megszerzése. 1214- ben Kálmánt, majd 1219-ben András nevű fiát ültette a halicsi trónra, aki 1234-ig uralkodott ott. 

Az évszázadok folyamán újra és újra felmerült annak a gondolata, hogy magyar király vezesse a keresztény seregeket a Szentföldre. Ugyanis akik addig elindultak, igen furcsa körülmények között végezték, nem értek el sikereket. Ahhoz képest, hogy milyen hatalmas hadak indultak el, az elért eredmények igen csekélyek voltak. A Turul nemzetség uralkodóiról pedig tudjuk, hogy kiváló hadvezérek. Alig van olyan királyunk, akit ne kértek volna fel hol Rómából, hol a nyugati királyságokból, hogy álljon a keresztes seregek élére.

Andrást apja fogadalma kötelezte a hadjáratra. Bár több magyar királyt is próbált a keresztény nyugat és a pápa megnyerni a keresztes hadjárat eszméjének, Andrásig egy királyunk sem vállalkozott erre. Aaz előzményekből tudjuk, hogy a keresztesek Magyarországot is többször fenyegették, feldúlták, ha gyenge volt az ellenállás, raboltak is, Boris személyében trónkövetelőt támogattak, vagyis gyakorta ellenséges módon viselkedtek keletre tartó útjuk során. Ezt királyaink gyakran csak hadseregük erejében bízva tudták megfékezni. Érthető tehát, hogy egyikük sem hagyta el szívesen országát, kitéve azt a nyugatról, leginkább a germánok felől érkező fenyegetésnek. Mindazonáltal pápai nyomásra lassan elkerülhetetlen volt egy hadjáratban való részvétel. Azt is meg kell említeni, hogy a kereszténység súlyos csorbáit is ki kellett már egyenesíteni. A korábbi négy keresztes hadjárat súlyos kudarcai elhozták az időt, hogy a magyar király is feltöltse a vértet.

II. András szervezte meg az V. keresztes hadjáratot a Szentföld felszabadítására. 1217. augusztus 26-án szállt hajóra a dalmáciai Spalato kikötőjében, majd októberre érkezik a szíriai Akkon kikötővárosába. A hadjáratra amúgy a magyar főurak színe-virága is elkísérte, akik sok időt töltöttek a Jeruzsálemi Királyság nemeseivel. A Szentföldre utazó magyar főurak között volt például Ugron királyi kancellár és kalocsai érsek, valamint Tamás egri püspök, akik az Aranybulla aláírói között is szerepelnek.

A többi 5, Nyugat-Európából indult keresztes hadjárattal ellentétben András serege nem rabol, nem fosztogat, és nem gyilkol - sőt a hadjáratot félbeszakította, mert az ellenség soraiban a magyarság rokon népeit ismeri fel (türk, kurd, jász). Az uralkodó úgy döntött, hogy újjá építteti az ősi szíriai várakat, így Árpád várát is, ami a mai Aleppó. 

A hazafelé választott szárazföldi útvonalon a magyar király feltűnő diplomáciai aktivitást fejtett ki. Antiochiától alapjában az ősi, ún. Zarándokok útját követve vonulhatott át Kis-Ázsián, amely a régi bizánci–perzsa határtól, Darastól Chalcedonig 1700 kilométer hosszan nyúlt. A szárazföldi út is igen kockázatos lett volna, ha a szeldzsuktörök ikóniumi (konyai) szultánátus uralkodója, Izz ad-Dín Kaj Kávusz (Kaikaus) nem ápolt volna éppen kiegyensúlyozott kapcsolatokat a bizánciakkal és a latin keresztes államokkal. Még ezelőtt Tarszoszban, a kilikiai Örményországban a Nyugattal barátkozó Leó örmény király leányát András herceggel jegyezte el, később pedig a niceai görög császár, Theodoros Laskaris leányát, Máriát Béla (a későbbi IV. Béla) nevű fiával, Mária leányát pedig II. Aszen Iván bolgár cárral. A Boszporuszon átkelő II. Andrással ezt követően a Balkánon megjutalmazza Pósa nevű hívét azért, mert az elébe ment Görögországba. Konstantinápolyból a hadiúton, a „Via militaris”-on haladt, amely a magyar határig 1054 kilométernyi volt. Ez az útvonal, amely a magyar névtelen krónikás, Anonymus művéből a korabeli magyar követjárások útvonalaként is kikövetkeztethető, Edirne, Plovdiv, Trajanus kapuja, Szófia, Niš és Belgrád érintésével vezetett haza.

A történész, Joshua Prawer aggodalma persze alaptalan volt, hogy II. András hazatérte után „nemzeti hőssé” vált volna. A külföldi szakirodalomban elsőként a francia történész, René Grousset 1936-ban mutatott megértést II. András keresztes hadjárata iránt. Napjainkban James Ross Sweeney, James Powell, Thomas W. Smith, majd legutóbb Zsoldos Attila értékelése hozott fordulatot II. András hadjáratának megítélésében. Nem azért látjuk eredményesnek, mert magyar, hanem azért értékeljük így, mert a maga idejében egy páratlanul jól vezetett, korlátozott célokat megvalósító, mai fogalmaink szerint „béketeremtő” hadjárat volt.

„…győzedelmes András király […] akit Jeruzsáleminek nevezünk, azután, hogy jeruzsálemi hadjáratáról, melyet a szaracénok ellenében a katolikus szent hit védelmére a magyaroknak tömérdek seregével indított vala, szerencsésen visszatért.” (Részlet Werbőczi István Hármaskönyvéből, aki elsőként illette II. Andrást a „jeruzsálemi” jelzővel).

II. András a kor legnagyobb diplomáciai sikerét érte el azzal, hogy megköti a Jeruzsálemi békét. Ez nem más, mint vallásbéke, amelyben szavatolják, hogy a keresztények és a mohamedánok egyaránt szabadon látogathatják a Szent Föld Szent helyeit, sértetlenséget biztosítva minden vallásfelekezet hívőinek.

Ezt követően már az összes magyar király joggal viselte a Jeruzsálem királya címet. A címet, melyet nemcsak hogy elismerte a pápa, elismerték az uralkodók, a német császár, az angol és a francia király, a burgundok, flamandok, normannok, de a Szentföldön uralkodó lovagrendek is. 

Nem tudjuk, kiktől, hol és milyen körülmények között kapta II. András a Jeruzsálem királya címet, amit történelemkönyveink említeni sem szeretnek. Tény azonban, hogy megkapta, és annak jogosságát később sem vitatták a címekre igen érzékeny uralkodók. Az is cáfolhatatlan, hogy a cím öröklődött a Magyar Szent Koronával, hiszen 1918-ig, az utolsó koronázásig minden magyar király viselte e rangot. Nem vitatkoztak és nem követelték később sem, hogy a magyar király mondjon le e cím viseléséről. A magyar királyok Bosznia (Ráma), Szerbia, Horvátország, Bolgárország, Moldva és Kumánia (Nagy-Oláhország), Galicia, Lodoméria és II. Andrástól kezdődően Jeruzsálem uralkodói is voltak (Révai nagy lexikona; 858. old.). Ezek a címek később a történelmi és hatalmi helyzet változásával nem területi, hódoltsági elvárásokat mutattak, hanem a régi igényeket, a történeti jogot tartották emlékezetben.

A Jeruzsálem királya címet viselték a ciprusi királyok is, akik 1268-tól uralkodtak a Jeruzsálemi Királyságban, de a nápolyi (szicíliai) királyok is igényt tartottak e címre azután, hogy I. Károly szicíliai király 1277-ben megvette a királyi címet a magát Jeruzsálem jogos királynőjének tartó Poitiers Mária antiochiai hercegnőtől. (Ennél a vételnél látható, hogy a címnek pénzre váltható értéke van, ahogy később a nemesi, bárói, grófi címeket is pénzért vásárolták már.) Tehát a királyi címet megvásároló Anjou I. Károly Szicília, Jeruzsálem és Albánia királya, Provence, Anjou és Maine grófja. Fia II. Károly, aki feleségül a vette Magyarországi Mária hercegnőt. Az ő unokájuk Károly Róbert, aki 1307-ben Magyarország királya lett és akivel másodszor is Magyarországra szállt Jeruzsálem királyának címe.

 

De ez a jeruzsálemi kötődés másutt is feltűnt, így bizonyítható, ime:

A brassói fekete templom Mátyás-kori címerei hatalmas művel jelezték a nyugati kultúra legszélső határát. Megilletődve köszöntjük az alkotást, mely félezer éve mutatja, hogy meddig terjedt az emberi lelkeknek a szép és nemes eszmék iránt való fogékonysága s kegyelettel emlékezünk meg azokról, kik e művet Isten dicsőségére létrehozták. Itt e templom Hunyadi-címeres emlékeit ismertetik, éspedig a kathedrával szemben levő színezett kő genealógiai címert és a déli bejárat feletti Mária freskó két festett címerét, a Mátyás-kori országcímert és Beatrix királyné címerét.  

A mindenkori Apostoli Magyar Király, aki egy és azonos az első Apostollal, Jézus Krisztussal, fegyver nélkül győzedelmeskedett, ám Európában ezt nem fogadták hálás szívvel és elindították a lejárató hadjáratot… Sőt, a pápa a keresztes háború félbeszakítását kiátkozta, felrúgva a békét, megindították a 6. keresztes hadjáratot!

II. András uralkodásának ideje a magyar történelem egyik legtöbbet emlegetett korszaka. Nemcsak azért, mert András energikus külpolitikájával az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem azért is, mert a belpolitikában olyan modern törvényeket alkotott az Aranybulla kiadásával, melyek kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig hatályban maradtak.

Nem csak a nemesség jogait és kötelességeit, de az uralkodói hatalom korlátait is írásba foglalta az Aranybulla, amely kibocsátását követően rögvest a magyar jogtörténelem szilárd oszlopává és századokon átívelő alappillérévé vált.

Amikor II. Rákóczi Ferenc kibontotta a szabadság zászlaját, két emberre esküdött fel: Szent Istvánra és II. Andrásra!  

 

 

Források: mandiner.hu; wikipédia; katolikus.hu, A Pallas Nagy Lexikona; reaktor.hu; Nagy Képes Világtörténet; Keresztyén bibliai lexikon, Budapest, 1993.

A borítóképen Gertrúd királyné, Szent Erzsébet és II. András király, mozaikkép Wartburgban (részlet).